„Fontos, hogy honnan indul és mit visz magával az ember az életbe…” – interjú Bogyay Katalin nagykövettel – 2. rész.

/Bogyay Katalin Magyarország 15. ENSZ nagykövete – Fotó: ENSZ/

A Mórról elszármazott hírességek közül Bogyay Katalint már ma is méltán említhetjük együtt Wekerle Sándorral, Radó Antallal, vagy épp Dr. Zimmermann Ágostonnal. Sikeres diplomáciai (London, Párizs, New York, UNESCO, ENSZ), korábban újságírói (Magyar Televízió, BBC) karriert futott be. Tavaly év végi megkeresésemkor azonnal igent mondott, hogy interjút adjon Mór internetes újságjának. Az időpontot kicsit nehezebb volt összehozni, hisz szinte minden perce be van táblázva.  Rendkívül tartalmas két órát beszélgethettem vele Mórról, itt töltött gyermek – és tinédzserkoráról, családjáról, pályájáról, terveiről…  A riportot – terjedelme miatt – két részben olvashatják, itt a második fejezet:

 (Az  első rész ugyanebben a rovatunkban – „Abszolút Mór”  „Portré” található – a szerk.)

-Emlékszem egy régi riportfilmre, melyet a Móri Városi Televízió készített Önnel/Önről. Különösen megmaradt bennem az a jelenet, amikor a Táncsics Gimnázium előtt (ahol korábban érettségizett) egy padon ülve beszélgettek a riporterrel. Ha visszagondol középiskolás éveire, mely emlékképek jutnak leggyakrabban eszébe?

Igen, a filmet télen forgattuk, akkor épp terhes voltam a fiammal, ő 1987 májusában született.  A gimnáziumról: német tagozatra jártam, németből érettségiztem. Ezt elfogadták nyelvvizsgának is. Mátrai Ferenc volt az igazgató.  Remek tanár volt. Erős emlékem a gimivel kapcsolatban, amint magyarból érettségizem. Radnóti Eclogáiból, arra kristálytisztán emlékszem. Imádtam Radnóti költészetét. Jelszerű volt nekem ez az érettségi tétel, sokat foglalkoztam a holokauszttal, a zsidó-keresztény, a vallások közötti párbeszéddel egész életemen keresztül. A második könyvemet Pilinszky Jánosról írtam, aki római katolikus költőként a legerőteljesebben írta meg a holokauszt borzalmait.

És eszembe jut a gimiről a szép út, amit naponta megtettem, a parkon keresztül a kastélyok mellett… Szigorú napirendem volt. Elég elfoglalt gyerek voltam. A napi rendszeres zongora gyakorlás kemény munka volt, a nyelvtanulás munka volt…  de mindent élveztem.

És volt néhány barátom, akikkel szerettem együtt lenni. Velünk szemben lakott a Ruff család. Sok gyerekük volt, és mivel nekem nem voltak testvéreim, nagy hatást gyakorolt rám a nagy család.  Szerettem őket, mindig történt valami náluk. Nagyon vallásos, tisztességes család volt, megragadott, ahogy a gyerekek odafigyeltek egymásra, gondoskodtak egymásról. Anyukájuk fantasztikusan főzött, a mai napig emlegetem az ételeit. Szerettem átjárni hozzájuk, figyelni, ahogy élnek. Az egyik lány a családban korban hozzám illő volt, jó barátok voltunk. Mint mondtam, elég szigorúan nevelt apám, tehát buliba nem nagyon engedett el. Ez az első 18 év Móron nekem inkább a kötelességről és tanulásról szólt.

A szabadság mindig nyáron jött el a Balatoni nyarak és a külföldi utazások alkalmával. Szívtam magamba az újat, izgattak az új emberek, az új környezet. 17 éves koromban a szüleim elküldtek Angliába nyelvet tanulni úgy, hogy semmit nem tudtam angolul. Eastbourne-ban jártam iskolába, két hónap után jöttem vissza, aztán egy év alatt leérettségiztem angolból a székesfehérvári Teleki Blanka gimnáziumban. Akkor még nem lehetett angol nyelvet tanulni Móron. Anglia volt a nagy inspiráció a számomra. A sokfajta kultúrájú, sokszínű emberekkel való találkozás, a korszakos filmek a mozikban, a szabadság megtapasztalása, a demokrácia megismerése a mindennapokban, a BBC programjai, nem kellett suttogni, ha a kommunizmust kritizáltam, lehetett telefonon nyíltan beszélni, nem úgy  mint otthon, ahol lehallgattak bennünket. A mai napig hallom anyám intelmét- tudod, nem telefon téma… Szóval az angol út volt a nagy ajtó kitárulása számomra fiatal koromban.

Egyébként az akkori időkhöz képest sokat utaztam egyedül és a szüleimmel, nyolc éves voltam, amikor először elmentem.  Akkor ez nagyon nagy dolog volt (1964-ben). Bécsben élt egy móri származású kedves ismerős, akinek a családját gyógyította apám Móron. Ő hívott meg.  Nyugatra nehezen engedtek bárkit is. Úgy mehettem, hogy egyedül át kellett sétálnom Sopronban a határon. Felnyitották a sorompót, a kis bőröndömmel egyedül átmentem, az osztrák oldalon pedig várt Rózsi néni.  Szüleim nem jöhettek. Hátrafordultam, anyámnak könnyes volt a szeme. Folyamatosan utaztam, sokat egyedül és szüleimmel nemcsak a környező országokat jártuk be, de például 14 éves koromban egész Itáliát. Az is életet meghatározó élmény volt. Soha nem volt honvágyam, mindig ahova vitt a jó sorsom, megpróbáltam azt az életet megélni.  Nagy volt bennem a kíváncsiság, az új emberek, új környezet megismerése utáni vágy mindig élt bennem.  Mindig a nagy kép érdekelt. Az, hogy miként működik a világ. És minél több embert ismertem meg a világban, annál jobban éreztem, mennyire össze vagyunk kötve egymással.

Mindig az emberiségért akartam tenni, ezzel kapcsolatban rengeteget harcoltam apámmal. Kis koromtól azt mondtam, nekünk az emberiségért kell dolgoznunk, tennünk. Ő próbált visszahúzni a földre, azt tartotta, nincs emberiség, emberek vannak: ez a néni, az a néni, stb… Értük kell tenni.  Megmagyarázhatatlan, hogy kiskoromban Móron hogy alakult ki bennem ez az érdeklődés. Később a munkám során azzal foglalkoztam, hogy a különböző kultúrájú, különböző kontinensen élő, különböző nyelveket beszélő, különböző színű és vallású emberek hogy élnek, hogyan hatunk egymásra, hogy vállalunk egymásért felelősséget, hogy nem gondolhatunk csak magunkra. Nekem a világ sokszínűsége mindig is, ahogyan a természet sokszínűsége, óriási inspiráció.

-2018-as móri látogatásán elmesélte, hogy amikor 2011-ben az UNESCO Közgyűlés elnökévé választották – számomra nagyon szimpatikusan -, így fogalmazott a világ számos országát képviselő diplomaták előtt:  “Én Mórról származom. Persze Önök nem tudják, hol van, de én majd elmondom.” – Hogy fogadják az ilyen személyes vallomásokat a diplomáciában, miért beszélt akkor és ott arról, honnan jött?

Amikor megválasztottak elnöknek, elmondtam az úgynevezett „szűzbeszédet”. Rendkívül büszke voltam, hogy magyarként engem választottak, ráadásul 193 ország egyhangú szavazatával. Indított volna több más ország is jelöltet, de visszaléptek, mert erős jelölt voltam.  Meg is volt a támogatásom az azt követő két éves tevékenységemhez. Mindig úgy indultam el, hogy a párbeszéd megteremtése, a közös nevező megtalálása a legfontosabb. Sokkal több az emberekben a közös, mint ami nem az. A megértés alapját szolgálhatja, ha a közöset találjuk meg egymásban.  Ebből a kiindulási alapból képviseltem az én országom álláspontját.

/Bogyay Katalin  az UNESCO közgyűlés 36. ülésszakának elnöke – Fotó: UNESCO/

Fontosnak tartom, hogy az emberek a kulturális identitásukat megtartsák. Nekem az a véleményem, hogy nagyon sok káosz, félreértés származik abból, ha az emberek nem tudják, hogy kik ők.  Szerintem akkor nem félünk a másik embertől, akkor leszünk nyitottak, vagy akkor leszünk igazán kíváncsiak, ha tudjuk, kik vagyunk mi: honnan jöttünk, hogyan gondolkodunk, milyen a történelmünk, mi a földrajzi környezetünk, hogy nőttünk fel. Azt szoktam mondani, minden ember teste körül van egy boríték. Mindig az a kérdés, mikor nyitjuk ki ezt, mikor lépünk ki belőle, de ahhoz hogy kinyissa, mindenkinek fel kell magát vértezni.  Mert ha nincs biztonságban az ő saját identitása, könnyen elmehet az extrémitás felé, félelmekkel teljes lehet az élete, csapódhat ide-oda. Szóval ezért is tartom fontosnak a kultúra erejét, az identitás erejét, az oktatás felelősségét. Mindaz, amiről mindeddig beszéltünk, az én identitásom szempontjából meghatározó. Amikor én azt mondtam, hogy én egy faluból jövök, ahol az egykori falusi lét egy olyan kiinduló pontot adott az emberi kapcsolatok építésében, amit én ott 193 ország képviseletében a világ tetején képviseltem. Persze, hogy elmondtam, a gyermekkorom e meghatározó pillanatai milyenek voltak.

Más kérdés – ezen lehet vitatkozni természetesen -, ha nem Móron növök fel (de ugyanezekkel a szülőkkel), hanem mondjuk egy városi környezetben, akkor biztos egy csomó dolog kimarad vagy más lesz az életemben.  Nem bántam, hogy ilyen környezetben nőttem fel. A gyerek szempontjából szerintem sokkal egészségesebb az az életforma, amit a vidék tud biztosítani. Jó a levegő, az emberek nyugodtabbak, jobban odafigyelnek egymásra… – még akkor is, ha pletykálnak vagy kíváncsiskodnak. De ez a tény is jó tréning volt nekem, mert amikor ismert és híres lettem, tudtam kezelni a pletykát, azt a tényt, hogy a híres emberről össze-vissza beszélnek, és nagyon sokszor annak semmi köze nincs a valósághoz.

Én úgy nőttem fel, hogy sokat beszéltek rólam, ehhez is hozzászoktam. Mikor elindultam otthonról, mindenki tudta, hol jártam, mit csináltam.  Az orvos lányaként mindenki ismert. Amikor elkezdtem televíziózni 1983-ban (hiába dolgoztam már évek óta újságoknál), egy pillanat alatt ismert lettem, hiszen akkor egy tévé volt két csatornával.  A Híradó végén jelentem meg eleinte, a kulturális szekcióban, és kb. egy pillanat alatt lettem híres Magyarországon.  De nem volt nekem furcsa, a helyzetet a helyén kezeltem. Onnantól kezdve meg kellett tanulni, a boltba sem tudtam úgy elmenni, hogy ne ismerjenek fel. Elég volt, hogy csak megszólaltam. Ehhez kellett alkalmazkodni. Már nagyon régen ott hagytam a televíziót, és még mindig ha beülök egy taxiba, vagy bemegyek egy üzletbe, a televíziós Bogyay-ra emlékeznek, nem az ENSZ nagykövetre vagy UNESCO elnökre, vagy a Magyar Magic-re Londonban, ami teljesen abszurd, de ez egy korosztály emlékezetéhez hozzátartozik, és a televíziózás akkori meghatározó szerepéből fakad.

Visszakanyarodva Mórhoz: nekem az életem első tizennyolc éve! Aztán jöttek sorban: egyetem, munka, házasságkötés, gyerek születése, aztán a rendszerváltás. Megint egy új korszak, akkor meg ahhoz kellett alkalmazkodni. Én elég sokszor kezdtem új életet, állandóan tanultam, tapasztaltam, habzsoltam és élveztem minden új kihívást, és nem féltem felállni, ha méltatlan bánásmódot tapasztaltam, ami az élet része persze… de soha nem felejtettem el, honnan indultam. Semmi rossz nem ért, ami miatt el kellett volna felejtenem. Őszintén, most, hogy hosszú évtizedek után újra Magyarországon van a bázisom, megint egy új szakaszt kezdek az életemben, amiben a legszebb persze a közelgő nagymamaság megélése, és az eddigi nemzetközi tapasztalat tovább adása. Sokan kértek tőlem interjút az új korszakomról,  azt mondta a fiam, Mama a legfontosabb, hogy először a móri újságnak beszélj, hiszen onnan indultál. És az ember életében fontosak a szemtanúk, akik ismernek a kezdetek óta. Hát ezért beszélgetünk most egymással, miközben még a hazaköltözés mindennapjait élem, és próbálom rendszerezni az elmúlt négy évtized dobozait.

-Kérdezni akartam az írásról, de közben szóba is hozta egyik könyvét, melyet Pilinszkyről írt. Többet ismerek, ilyen (ha már az UNESCO-ról beszéltünk) az „Elnökségem története”, vagy a Dajka Margitról írt műve.  Jelenleg dolgozik-e valamin, illetve tervez-e újabb könyvet?

Ahogy mondtam, 12 évig szolgáltam egyhuzamban az ENSZ-ben (6 év UNESCO nagykövet, 6 év ENSZ nagykövet). Semmi másra nem volt időm. Bár New Yorkban sikerült összeraknom egy könyvet 1956 hatvanadik évfordulója kapcsán az ENSZ és Magyarország viszonyáról.

/Bogyay Katalin Károly herceggel az 1956-os forradalom 50. évfordulóján Londonban a St. James palotában – Fotó: Bogyay archívum/

Most hazajöttünk, és visszanyúlok az íráshoz. Mindig is fontos volt. Jellemző, hogy amikor egy periódust, fontos korszakot lezártam az életemben, mindig írtam egy könyvet. A Dajka Margitról szólót, ami 1989-ben jelent meg (Móron is volt bemutatója, ha jól emlékszem a Vértes Áruház emeletén), azt azért írtam, mert az élete szimbóluma volt a szüleim korosztályának. Ahogy végigélte a kommunizmust, az üldöztetést, a férjét bebörtönözték, ő mégis kiállt mellette. Óriási sztár volt a háború előtt, a 20. század egyik legnagyobb színészének tartottam. Nem alkalmazkodott a politikai igényekhez, és ezt a függetlenségét mindig megtartotta. A Híradónál dolgoztam, amikor meghalt. A temetéséről közvetítettem, alig voltak. Elgondolkodtam: úristen, egy ilyen óriást, egy ilyen nagy művészt így elfelejtenek, ha a hivatalos közeg elfelejteti az emberekkel.  A Pilinszkyt meg azért írtam, mert őt tartottam a 20. század legeurópaibb magyar költőjének. Érdekelt, mitől lesz valaki magyar költőként európai gondolkodóvá, illetve hogy ő, mint egy betiltott katolikus költő miért és hogy tudta ilyen erősen megfogalmazni a holokauszt felelősségét, borzalmát.  Egyetemi éveimben és kicsit később színész is voltam, és nagy ideálom a lengyel színházrendező, Jerzy Grotovszki volt. Jártam színházába Wroclawba, a Teatr Laboratoriumba tanulni és játszani. Pilinszkyt is nagyon megfogta Grotowszki színháza, amely nagyon spirituális volt. Pilinszky színházában ez a gondolkodásmód nagyon érdekelt. Az In Memoriam Pilinszky 1990-ben jelent meg az első szabad választás évében.

Ebben az évben kezdtem el a vallási műsorok szerkesztését a Magyar Televízióban, és ugyanekkor kezdtem el az első magyar televíziós programot a zsidó vallásról és kultúráról csinálni, Az utódok reménysége címmel. Nagyon érdekes felkérés volt római katolikusként a zsidó kultúráról, vallásról, mindarról, hogy a magyarországi zsidóság mit adott Magyarországnak, stb. műsort készíteni.  Nekem Pilinszky az egész életemben, így elmúlt 30 évben is egy csillag volt. Mindig visszanyúltam a verseihez, az életéhez, a gondolataihoz. Amikor a róla szóló könyvet megírtam, még nem is gondoltam, mennyire fontos lesz mindaz, amit ő képvisel. Idén száz éve, hogy született. Most a könyv interjúit újra szeretném kiadni néhány új interjúval arról, az ő gondolatai 30 év után mit jelentenek ma Magyarországon. Szinte egész életemben kulturális diplomáciával foglalkoztam, úgyhogy most a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetébe – IASK- kaptam meghívást, aminek keretében kutatok és írok könyvet a kulturális diplomáciáról. Ebbe belekerülnek azon szakmai tapasztalások és eredmények, amelyeket New Yorkban, Párizsban, Londonban vagy bárhol a világon csináltam. A New York-i Columbia Egyetemen felkértek, hogy egy amerikai pszichoanalitikus professzorral közösen írjunk egy könyvet a pszichológia és a diplomácia kapcsolatáról, ami a közös egyetemi előadásinkon alapul. Ez is nagyon izgalmas. Ezen a három könyvön dolgozok majd ebben az évben.

–Amikor tavaly év vége felé egyeztettük a mostani beszélgetés időpontját, elmondta, hogy idén januárban hazatér.  Ez azt jelenti, hogy már hivatalosan is befejezte tevékenységét nagykövetként a Magyar ENSZ-képviselet élén New Yorkban? Ez publikus már a nagyközönség számára?

Az aktív életemből 25 évet külföldön éltem-dolgoztam, 2009 és 2014 között voltam az UNESCO-ban nagykövet, állandó képviselő. 2015. január 1. és 2020. december 31. között voltam Magyarország ENSZ nagykövete, állandó képviselő New Yorkban, a Londoni Magyar Kulturális Központot 1999-ben nyitottam meg a Covent Garden negyedben. 21 éves diplomáciai szolgálatom előtt 21 évig voltam újságíró, szerkesztő, filmkészítő Magyarországon és Angliában. És, ha az élet ad még 21 évet, akkor azt most a saját ritmusomban akarom folytatni. Sok előadást tartok a világ sok pontján, ami a Zoom korszakban nagyon egyszerű. Több, mint egy éve élünk úgy, hogy ki sem kell mozdulni otthonról, és egy nap több világrészben is jelen tudunk lenni. Most kora este például magával beszélgetek, de éjszaka a bahamai székhelyű, amerikai-kanadai-bahamai Celebrating Women International nőjogi szervezettel fogok beszélgetni a Nemzetközi Nőnap kapcsán. Kaptam tőlük egy nagy díjat  /Kiemelkedő Nemzetközi Női Vezető – 2017 díj , Women of Distinction 2017 Global Leadership Award/. Azóta folyamatosan visszahívnak.

Itthon felkérést kaptam a Magyar ENSZ Társaság elnöki posztjára, alapítottam egy nemzetközi tanácsadó platformot, W4D – Women for Diplomacy – Nők a diplomáciáért… címmel, amelyen keresztül a nők szerepéről beszélek, valamint folytatom a munkámat a berlini kulturális diplomáciai akadémián, és meghívást kaptam a Magyar Diplomáciai Akadémiára is. Így a három fő terület, amivel legfőképpen foglalkozom, a kulturális diplomácia, a multilaterális diplomácia és a nők szerepének megerősítése új hangszerelésben természetesen folytatódik az életemben. És, ha újra megnyílik a világ, folytatom a nemzetközi utazásaimat. Az én elvem mindig az volt, hogy ott dolgozok és élek, ahol szükség van rám. Ma már én döntöm el, hogy mit vállalok, mennyit vállalok, jó érzés, hogy a magam ura vagyok, és sok minden megért arra, hogy leírjam vagy tanítsam.

-Abban biztos vagyok, hogy ha járvány elmúltával felkérnék egy előadás megtartására Móron, készséggel eljönne. Legszívesebben mit/miket választana egy itteni előadás témájának, miről beszélne?

Biztosan arról, amiről magának is beszéltem: az én nemzetközi pályámat milyen mértékben határozta meg  egy dunántúli kistelepülésen eltöltött tizennyolc év. Biztos, hogy egy érdekes tapasztalat. Nem azért érdekes, mert velem történt meg, mert nem is biztos, hogy ez valakit is érdekel. De az, hogy teljesen mindegy, hova születünk, mindenhol lehetnek álmaink, vágyaink, és ha ezekhez hűek maradunk, kitartóan dolgozunk, szorgalmasak vagyunk, hiszünk és bízunk magunkban, és megteszünk mindent, amit tisztességgel megtehetünk, nem adjuk fel, akkor – a világ bebizonyította – csodákra vagyunk képesek. Erről biztos beszélnék.

Honnan  tudtam volna én annak idején Móron, hogy valamikor az ENSZ-ben fogok dolgozni? Fogalmam sem volt róla. Ez nem volt egy koncepció, hogy én majd ott leszek elnök, meg nagykövet.  Csak – ahogy mondtam már – a nagy egész érdekelt, a folyamatos felfedezés érdekelt, és mindig nagyon alámerültem ott, ahol voltam. Mindig időt akartam adni magamnak arra, hogy megtapasztaljam azt, amiben élek. Mindig az emberek mozgattak, az emberekre voltam kíváncsi, rájuk figyeltem. Mindig az ember és ember közti kapcsolat érdekelt a legjobban.  Voltam egyébként egy fórumon a Lamberg-kastélyban a „Mórról indult” sorozat első vendégeként 2011. telén. Ez azért volt nagy élmény, mert  több  régi tanárom, osztálytársam is ott  volt.  Szívesen megyek ha hívnak, mert szerintem senki ne felejtse el, hogy honnan jött. Az életemben van néhány ember, akiket soha nem felejtek el. Őket hívom az életem tanúinak. Ez nem azt jelenti, hogy velük naponta beszélek. De amikor igen, akkor viszont ott vannak, és meghallgatom őket. Fontos, hogy honnan indul és mit visz magával az ember az életbe.  Nagyon emlékezetes a három évvel ezelőtti móri borbarát hölgyek találkozó is, amiről az előbb beszéltünk: sokat adott, érzelmileg megmozgatott, emlékezetes volt, örültem neki, hogy elmentem.

/Bogyay Katalin   Fenyves Péterrel, Mór polgármesterével és a Móri Borbarát Hölgyek Egyesületének tagjaival 2018. február 24-én a Hétkúti Wellness Hotelben – Fotó: Bogyay archívum/

-Én pedig örülnék, ha mihamarabb Móron találkozhatnánk. Különösen azért is, mert hosszú idő telt el az előbb Ön által említett „Mórról indult” fórum óta, sok minden történt. Beszélgetésünk elején említette, hogy a Külügyminisztériumtól kérte: kapjanak móri bort is New York-i képviseleten.  Kapott? A vendégeket móri borral is tudta kínálni?

Igen! Volt móri bor a választékban. A vacsorákon, amit a rezidenciámon adtam, szolgáltunk is fel belőle. Ilyenkor mindig beszéltem Mórról, meg a szokásos gyerekkori történetekről. Remélem, hogy még több móri bor lesz. A minisztériumban van sommelier, aki összeválogatja azokat a borokat, amiket kiküldenek a missziókra. Nagykövetként mindig ügyeltem arra, hogy legyenek itteni borok. Ezzel megtettem azt a kötelességemet is, amit a Móri Borbarát Hölgyek Egyesületének tiszteletbeli tagjaként vállaltam. 🙂

                                                                            Nagy Pál

/Bogyay Katalin    Fenyves Péter móri polgármester és a móri borbarát hölgyek társaságában 2018. február 24-én a Bozóky Pincészetben – Fotó: Bogyay archívum/