/A Kaukázusban, az Elbrusz lábánál – Fotó:Cseuscsik Marianna saját archívumából/
Többször olvashattak oldalunkon városunkból elszármazott hírességekről. Vannak azonban olyan Mórról elszármazott emberek, akiknek jelenlegi tevékenysége kevésbé „látványos”, kevésbé vannak szem előtt az itt élők számára, pedig megérdemlik a figyelmet! Közülük most Cseuscsik Mariannát mutatom be. Vele beszélgettem itt töltött gyermekkoráról, sport (benne a hegymászás, sziklamászás, túrázás) iránti szenvedélyéről, eredményeiről, Mórról… – A riport második része:
-Az iráni Damavandon kívül több olyan háromezer méter feletti hegy van, ahol jártál már. Melyek ezek? Melyik a legemlékezetesebb, illetve legnehezebb?
Ausztriában az Alpokban négy, Olaszországban a Dolomitokban hat, Oroszországban a Kaukázusban egy, Iránban két helyen voltam már. Az oroszországi Elbrusz (5 642 m) – 5 300 m szintig, gleccser túra volt. Magashegyi körülményei miatt ezt a túrát éreztem a legnehezebbnek és a legveszélyesebbnek.
A többi közül néhányat említek: Großglockner (3 798 m), Großvenediger (3 674 m), Tofana di Mezzo (3 244 m), Tofana di Rozes (3 225 m), Piz Boè (3 152 m), Tochal (3 963 m).
-Kerültél olyan veszélyes helyzetbe, ahol a testi épséged, netán az életed forgott kockán?
2015. júliusában a már említett Elbruszon jártam, ahol az átélt élmények sorsdöntőek voltak a további hegymászó terveimben.
Mit kell tudni az Elbruszról: a Kaukázus legmagasabb hegye (5 642 m) az Oroszországhoz tartozó Kabard- és Balkárföld és Karacsáj- és Cserkeszföld köztársaságok területén, a grúz határ közelében. Az Európai kontinens legmagasabb csúcsa, és egyben a “Volcanic 7 Summits” vulkánjának egyike. Az Elbruszt megmászni technikailag nem nehéz. Minden ilyen utazást szervező cég honlapján ezt olvashatod. De a légkör, a hegy merően más, mint az Alpok.
Sokan nem írnak arról, hogy ugyan ez egy kialudt rétegvulkán, de folyamatos a kipárolgása, és a jelentős szén-dioxid mennyiség mellett kevesebb az oxigén, ezért nehezebb a túra teljesítése. Ez annyit jelent, hogy az aktuális tengerszint feletti magasságnál kb. 1 000m-el magasabb légköri viszonyokat tapasztal a hegymászó; míg az Alpokban egy ügyes hegymászó óránként 300-400 méternyi szintkülönbséget is megtesz, itt ez nem lehetséges. 400 méter szintkülönbséghez 2,5–3 óra szükséges. Egy hosszú, fárasztó baktatás az Elbrusz, az időjárás pedig szeszélyes. A reggelek nagyon fagyosak, a délutánok nagyon viharosak lehetnek. A hegyen volt részem sűrű ködben, hóviharban, de még jégesőben is. Minden hegynek meg kell adni a tiszteletet.
„Könnyen” teljesíthető, de a világ hegyeinek a halálozási statisztikáját tekintve az Elbrusz mégis vezető helyen áll. 2004-ben például 48-an haltak meg csak az Elbruszon.
Mindezek ismeretében indultam neki egy baráti társasággal. Alapfokú sziklamászó végzettséggel, hosszú távú futásokkal és – akkor azt hittem – megfelelő akklimatizációval. Éjszaka a Diesel Hut-ból (4 100m) indultunk csúcstámadásra. Féltem a fagytól, ezért nagyon felöltöztem. Mégis amikor kiléptem, percek alatt megváltozott a világnézetem a csontig hatoló hidegben. Alig pár száz méter menetelés után vadul vetkőznöm kellett, mert pillanatok alatt a menetelésben elviselhetetlenül kimelegedtem és megizzadtam. Aztán jött a felismerés, amikor a termoszomért akartam nyúlni, hogy lefagytak az ujjam. A cipzárt sem tudtam lehúzni, hogy folyadékhoz vagy bármihez, ami a zsebemben volt, hozzájussak. Az egyik társamat kértem meg, hogy egy koffeines cukorkát tegyen a számba, amit kb. 3 óra alatt sikerült elszopogatnom. Titokban abban reménykedtem, hogy majd a nap első sugarai felmelegítenek, de az annyira remélt megváltást mégsem hozták magukkal. Már itt megkondult nagyon halkan az a vészharang, ha ez így folytatódik, nem lesz jó, de bizakodtam.
5 000 méteren már világos volt. Idáig ratrakkal is feljönnek, hogy az orosz utazásszervező cégek utasait és felszereléseiket felhozzák a csúcstámadáshoz. Emlékszem, egy kis partoldalon kellett fellépni az „autópályáról” a csúcsra vezető úthoz, és akkor hirtelen, ahogy felértem az utolsó lélegzetvételnél szörcsögni kezdett a tüdőm.
Belém hasított a szörnyű felismerés, ez a tüdőödéma első jele lehet? Kérdeztem a többieket mi a véleményük? Valaki azt mondta, ha véreset köpök, akkor kezdjek el aggódni. Gondoltam felesleges az aggodalmam, hát tovább indultam. A szörcsögéssel egy időben a légzésem is nehézkesebb lett, lelassultam, lemaradtam. Ott maradtam 5 000 méteren egyedül. Addig is voltak holtpontok, de az 5 300 méterig eltelt időt végtelennek érzetem. Sok minden járt a fejemben, családom, emlékek, mit keresek itt, majd pedig milyen jó lenne, ha a megfagyott ujjaim végre felolvadnának, hogy legalább egy kis folyadékhoz jussak! Számoltam a lépések, zihálások váltakozását, próbáltam figyelni testem további jeleire, visszaemlékezni a sziklamászó tanfolyamon tanultakra a hegyibetegségről.
5 300 méter magasságában aztán nem volt kérdés többé, amikor egy lépésre elsötétült előttem a világ, erős hányinger és hasmenés jött rám. Próbáltam erősen koncentrálni, mert hát a nadrágomat sem tudtam volna letolni… Pár métert visszamentem, jobban lettem. Még kétszer megpróbáltam elindulni, hogy teszteljem: csak az én lelki gyengeségemről van-e szó vagy valóban rosszul vagyok. Kemény akartam lenni, egyik lábam a másik után tenni, de lebénultam. Közben utolért egy társam. Kérdezte, vele tartok-e. Engedtem hadd menjen, Ő is és a csúcs is.
Időközben az időjárás is egyre zordabb lett, hóvihar és köd nehezítette a körülményeket. Velem együtt mások is visszafordultak az utolsó szakasz előtt. Próbáltam a lábnyomaikat követni, amit az egyre erősödő szél és hófúvás pillanatok alatt beborított. Érzésből mentem. Szerencsémre szembe jött velem két társam, akik velem együtt megfordultak. Kockázatosnak és ésszerűtlennek látták ők is ebben az időjárásban a tovább menetelést. Amikor elértük a ratrak pálya szélét, vagyis az 5 000 métert, hirtelen abbamaradt a szörcsögés és a rosszullét. A megkönnyebbüléstől kicsordultak a könnyeim. Az idő itt ismét nyugodt volt, úgy tűnt, nem lesz gond a Diesel ház elérésével. Időnként megszólítottak minket, ismerjük-e az utat lefelé, mert vigyázni kell a gleccserhasadékok miatt.
De ez a megkönnyebbülés nem tartott sokáig. Az Elbrusznak még utoljára meg kellett mutatnia a foga fehérjét, hogy egy életre megjegyezzük, ha eddig nem tanultuk volna meg a leckét. A semmiből hirtelen tört ránk a vízszintesen becsapódó jégeső. A látótávolság nullára csökkent, a hideg ismét csontig hatolt. Nem tehettünk mást, megálltunk és összebújva vártuk a vihar lecsendesedését. Nem kockáztathattuk meg a továbbindulást, nem láttuk merre van az út, és merre a gleccserhasadék. Időérzékünk szerint kb. fél órán át tombolt a szél a jéggel, és a „vicc” az volt, hogy a menedékházunk már csak párszáz méterre volt tőlünk. Megfagyott mosollyal érkeztünk a biztonságot, melegséget adó fedél alá. Megvártuk az egyenként leszállingózó társainkat, mindenki épségben megérkezett.
Talán kicsit hosszabbra sikerült, mint kellett volna az elbeszélésem. Szerettem volna érzékletesebben elmesélni személyes tapasztalataimat mások és magam tanulságára is. Volt bennem kis csalódottság persze, a végső cél a csúcs elérése volt nekem is, hisz ezért vágtam ebbe a kalandba.
De közben kikristályosodott, nekem a célig vezető út, a mászás élménye ugyanolyan fontos. Ha fel tudtam volna magam szenvedni a Kaukázus tetejére, a személyes beteljesülésen túl, nem jelentett volna semmit, csak egy pipát a hét kontinens hét legmagasabb vulkánjának listáján. Vékony a mezsgye a személyes fejlődést segítő izgalmas kaland, és az értelmetlen önkínzás között. Én kalandra vágyom és nem veszélyekkel teletűzdelt önsanyargató teljesítmény hajhászásra.
De legnagyobb tanulsága az útnak végül nem ez volt. Itt döbbentem rá, hogy mennyire meggondolatlanul vágtam ebbe az expedícióba. Nem számoltam azzal, hogy eljöhet az a pillanat, amikor magamra maradok, és csak magamra számíthatok…
/Az Elbruszon – Fotó: Cseuscsik Marianna saját archívumából/
-Nehéz ezután megszólalni… – Jól érzem, hogy maradt még benned valami ezzel kapcsolatban, amit hozzátennél?
Az Elbrusz túránk tragédiába is torkollhatott volna, ha nincs egy kis szerencsénk. Nem csak én maradtam egyedül, a végére teljesen szétszakadt a csapat. Sokszor megfordult azóta a fejemben, vajon én otthagytam volna valamelyik társamat?
-Fejezzük be beszélgetésünket egy vidámabb témával – és talán kicsit rendhagyó módon – gyermekkoroddal! Legemlékezetesebb móri élményeid, kedvenc helyeid, régi barátok, akik hiányoznak…?
Általános iskolai és gimis éveimre jó érzéssel gondolok vissza. Mindkét osztályom összetartó közösség volt. Sok barátság maradt meg, szeretném feleleveníteni és megőrizni őket. Sajnos az elmúlt években elmentek páran, ami megrendített mindenkit. Ha vége a járványnak, a Facebookon létrehozott csoportokban remélem sikerül összehozni az osztálytalálkozókat. 🙂
Gyerekkoromról sok kis emlékkép villan fel. Ilyen bolondságok jutnak eszembe, mint:
Kálvária temető végében összegyűlt és megfagyott jégre jártunk ki korcsolyázni. Az iskolából sohasem a normális úton mentünk haza, hanem pl. a patakparton, amit akkor még fák és bokrok rejtettek el. A szepezdi táborban csuklóra kötött úttörő nyakkendőt kellett viselnünk, hogy tanáraink meg tudjanak különböztetni a Balatonban. Felső tagozatban volt egy év – amikor nem készült el még a Nov.7. suli –, és „két műszakban” jártunk a Radnótiba: délelőtt a radnótisok, délután a „novhetesek”. Mindkét osztályom élen járt a csínytevésekben, amiket nem a tanárok bosszantására találtunk ki, hanem a saját magunk szórakoztatására. Volt egy időszak, amikor az 5-6. óra magasságában a Művelődési Házban koncerteket szerveztek, az egész osztály bérletet váltott rá, hogy lóghassunk az órákról…
Aztán később fordult a kocka, diákból tanár lettem a Radnótiban. Nagyon izgultam, hogyan fogadnak majd a régi tanáraim kollégaként. Pályakezdő pedagógusként nem is kívánhattam volna jobb tanári közösséget. Mindörökre az a három ott töltött év lesz a legkedvesebb munkahelyem.
Nagy Pál
A riport első részét ugyanebben a rovatban (“Abszolút Mór” – “Portrék”) olvashatják – a szerk.
Az alábbi képek más alkalmakkor készültek, nem az Elbruszon:
Fotó: Cseuscsik Marianna saját archívumából
Fotó: Cseuscsik Marianna saját archívumából
Írj kommentet