“Bennem csak jó érzések vannak Mórral kapcsolatban…” – interjú Bogyay Katalin nagykövettel – 1. rész.

Népszerű ajánlatok

/Bogyay Katalin – Fotó: Burgert Barna/

A Mórról elszármazott hírességek közül Bogyay Katalint már ma is méltán említhetjük együtt Wekerle Sándorral, Radó Antallal, vagy épp Dr. Zimmermann Ágostonnal. Sikeres diplomáciai (London, Párizs, New York, UNESCO, ENSZ), korábban újságírói (Magyar Televízió, BBC) karriert futott be. Tavaly év végi megkeresésemkor azonnal igent mondott, hogy interjút adjon Mór internetes újságjának. Az időpontot kicsit nehezebb volt összehozni, hisz szinte minden perce be van táblázva.  Rendkívül tartalmas két órát beszélgethettem vele Mórról, itt töltött gyermek – és tinédzserkoráról, családjáról, pályájáról, terveiről…

A riportot – terjedelme miatt – két részben olvashatják:

-Szinte napra pontosan három éve járt Móron, amikor a Móri Borbarát Hölgyek Egyesülete tiszteletbeli tagjává választotta. Akkori beszédében elmondta: korábban érkeztek, hogy néhány régi kedves helyre elmenjenek. Melyek voltak, és miért épp ezek?

Először is elmentünk a házhoz, ahol én felnőttem az akkori Hősök terén (ma Erzsébet tér).  Azért volt különleges, mert egy nagy feszület van a homlokzatán. Műemlék jellegű épület volt, így nem változtathattak rajta. Az én időben nem zöld színű volt. Édesapám körzeti orvosi szolgálati lakása volt, szép kis kerttel, hátsó udvarral, az épületben alakították ki a rendelőt és a várót is. Édesanyám édesapám orvos-asszisztense volt. Engem pedig nagyon érdekeltek a betegek, kimentem a ház elé, szerettem velük beszélgetni az utcán, ahogy apámhoz igyekeztek. Mindig kíváncsi voltam az emberekre.

Az értékrendem kialakulásában nagy szerepe volt annak a tizennyolc évnek, amit Móron töltöttem. A szülői ház tehát Mórhoz kötődik. Mór akkor még falu volt, egy soknemzetiségű település, amelyben sokfajta ember élt. Tehát a kulturális sokszínűség számomra természetes közeg volt. A magyarokon kívül svábok éltek nagy létszámban, akik sokszor népviseletben jártak. De voltak szerbek és horvátok. Élt néhány zsidó származású család is, jómagam összesen három ilyen családra emlékszem, mindhárom családdal sok időt töltöttem együtt, sokat beszélgettem velük, érdekes emberek voltak, a patikus, a fényképész, és egy boltvezető, akinek a lánya Izraelben élt. Ennyien maradtak ők itt zsidóként a faluban, sokat tanultam tőlük. Etnikai kisebbségként emlékszem a cigány- roma családokra, akik közül sokan akkor a falu végén laktak, és apámat gyakran hívták éjszaka betegekhez. Verték az ablakot vagy megdobták kővel, hogy Doktor Úr jöjjön, mert… Ő pedig felöltözött, fogta az orvosi táskáját és ment, ahová hívták, bármikor hívták.  Emlékszem, gyerekként kérdeztem tőle: „de hát Apuka, van rendelési idő, miért hajnali 3-kor, 4-kor?” – Ezt mondta: „Amikor engem hívnak, akkor rám szükség van.  Jegyezd meg, én arra esküdtem, hogy az embereknek segítsek. Jól jegyezd meg azt is: teljesen mindegy, hogy milyen nyelven beszélnek, milyen ruhát hordanak, milyen bőrszínük van, milyen a vallásuk, EMBEREK”.

/Bogyay Katalin 5 évesen édesapjával Dr. Bogyay Lászlóval Móron – Fotó: Bogyay archívum/

Én így nőttem fel. Akkor talán még nem is értettem, milyen fontos útravaló volt ez az életben!  Épp a minap meséltem el ezt a történetet egy előadásom közben a Yeshiva New York-i egyetemen. A zsidó-keresztény párbeszédről, a kultúrák közötti párbeszédről, a gyűlöletbeszédről, a megbélyegzésről tartottam előadást. Elmondtam, hogy én milyen környezetben nőttem fel: egy sok kultúrájú, etnikailag is színes és több vallású faluban. Áldom a sorsot ezért.

Érdekes, ezt mindig elmondom, ha a gyerekkoromról kérdeznek, hogy hiába éltünk a kommunizmus szürkeségében,  maga a táj bortermelő vidékként  költői szépségű volt a pincékkel, a szőlőhegyekkel a Bakony és a Vértes között, és tele voltam álmokkal. Ezeknek semmi realitása nem volt akkor, egy bezárt világban éltünk, de a szüleim soha nem akartak leállítani, vagy szárnyamat szegni.  És pluszban Mór egy romantikus környezet volt, ahol az emberek együtt éltek  a természettel, ennek a sokszínűsége a mentalitásukon, gondolkodásukon is meglátszott. A falu másik részén bányászok laktak, akik a környező bányákban dolgoztak. Az akkori társadalom rétegződése kicsiben pontosan tetten érhető volt persze politikailag is. A híres móri borokra mindig büszke voltam, és emlékeszem, amikor már Angliában a BBC-ben dolgoztam, csináltam egy rádióműsort Magyarország borkultúrájáról. Azt úgy kezdtem, hogy én egy móri leányka vagyok… persze nem értették, mit jelent ez, de elmagyaráztam nekik, ahogy azt is, hogy apám szerint a bor megfelelő módon való fogyasztása gyógyszerként hat. Isten nyugosztalja, 91 évet élt, és a bort gyógyszerként fogyasztotta élete utolsó napjáig.

Ez a borhoz, a szőlőhöz, a természethez, a földhöz való viszony, az állatokkal való együttélés gazdagságot adott szerintem nekünk, gyerekeknek is – függetlenül attól, hogy mi nem voltunk sem bortermelők, sem földünk nem volt –, de ilyen környezetű gyerekekkel jártam iskolába, velük töltöttem a napokat, barátkoztam, együtt nevelkedtünk. Tehát nagyon sokat tanultam olyanról, ami másnak egy filmszerű történet. Amikor az 1990-es évektől elkezdett előkerülni a környezetvédelem fontossága, az organikus táplálkozás, akkor azt mondtam: én így nőttem fel!  Nem is volt más, nekünk ez természetes, hisz minden organikus volt.  Olyan sokszínű életformából indultam, ami a városi emberek számára ismeretlen. Ez nagy előny volt. Sok hátrány is volt persze, mert azért az itteni iskolák nem olyan iskolák, mintha például Budapesten egy neves gyakorlógimnáziumban tanulna az ember vagy a legjobb elitiskolákban. De ezeket a hátrányokat gyorsan legyűrtem, és az emberi kapcsolatok alakítása szempontjából a falusi életformához kapcsolódó nyitott, másokra figyelő viszony rendszer érzékennyé és gazdaggá tett.

A falusi életformának része, hogy az emberek ismerik egymást, ha mennek az utcán, köszönnek egymásnak. Én a mai napig – bárhol a világban – ha beszállok egy liftbe, vagy szembejön egy ember a folyosón, akkor köszönök, mert számomra  ez  a természetes… Ez egyáltalán nem természetes egy nagyvárosban. De én erről soha nem szoktam le. De ma már nagyon sok neveletlen és nyegle ember van, azokat próbáltam mindig nevelni. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy egy ilyen kis helyen való felnövekedés olyan szempontból is mély nyomokat hagyott az életemben, hogy az emberekkel hogyan építettem a kapcsolataimat, milyen kíváncsisággal, milyen tisztelettel figyeltem rájuk, és amikor az emberi méltóságról beszélek, akkor nekem ezek gyermekkoromból fakadó élmények. Soha nem üres szavak, hanem természetes velejárói a – szerintem – tisztességes emberi életformának.

Visszakanyarodva a móri házhoz: volt előtte egy nagy park. Mint láttam, most is megvan.  Volt egy iskolai kollégium is, ahonnan nagyon sok diák járt ebben a parkban, nagy élet volt ott.  Egy festményszerű környezetben éltem.

Aztán elmentünk a Kapucinus templomhoz.  Ez azért volt annak idején fontos, mert abban az időben a vallásosság bűnnek számított, kevesebben vállalták hitüket. Édesanyám nagyon vallásos, hívő katolikus ember volt.  Én már kiskoromtól tanultam zongorázni, előbb, mint hogy iskolába írattak. Volt egy bácsi, Tanginak hívtuk, aki mindig beengedett az üres templomba, és az orgonán engedett játszani. Óriási, felemelő élmény volt számomra megszólaltatni azt a hangszert.  Ezt a történetet is nagyon sokszor elmesélem, ha a vallások közötti megértésről beszélek. Az istenhez való viszonya mindenkinek a magánügye, de az ezzel járó spiritualitás, a zenének a szerepe és az ilyetén való gondolkodás felemeli az embert.

Amikor sok évtizeddel később II. János Pál pápa Magyarországra látogatott, a Magyar Televízió munkatársa voltam. Az a megtiszteltetés ért, hogy én voltam a folyamatos tudósítója az ő látogatásának. Először kivittek a Vatikánba. Ott voltam, megismertem a környezetét, neki is bemutattak. Aztán vele utaztam, és láttam egy hihetetlenül példaértékű embert. Azt is használom mindenhol, amit akkor, abban az időszakban tanultam. Ő egy erős vezető volt, szigorú, nagyon rendben kellett lennie mindennek, egy szemvillanásából lehetett tudni, hogy mit akar éppen. Ugyanakkor egy hihetetlen kommunikációs képességgel rendelkező ember volt, aki azt éreztette mindenkivel, hogy ha vele beszél, akkor ő a legfontosabb ember számára a világon, és ezt így is gondolta. A vele találkozó emberekben pedig örök nyomot hagyott. De láttam a harmadik arcát is, amikor elvonult, otthagyott mindenkit és imádkozott. Volt egy olyan titkos híd közte és a jóisten között, ami csak az övé volt.   Egyszer elmeséltem neki is az előbbi templomi orgonás történetemet, és hogy mindig úgy éreztem, a zene misztikuma visz legközelebb bennünket Istenhez.

/Bogyay Katalin II. János Pál pápával – Fotó: Vatikán/

Utána elmentünk, megnéztük a Lamberg-kastélyt, ami szintén fontos része volt az életemnek, mert 17 éves koromban írtam egy dolgozatot Mór műemlékeiről. A Lamberg-kastélyról, a Láncos-kastélyról, a templomokról, pincékről. Egy művészettörténeti dolgozat volt, ezzel akkor a művelődésügyi minisztérium dicséretét nyertem el. Amikor az épületekkel foglalkoztam, kiderült a falunak is a múltja, a bevándorlók története.  Az így szerzett ismeretem megint arra volt tanúbizonyság, hogy sokfajta ember, sokfajta nyelvi és kulturális háttérrel érkezett erre a településre, és alakította ki életét –  közösen a másikkal.  Ez szintén egy egész életre meghatározó fontos élmény volt számomra.

Gyerekkoromnak persze részei voltak az iskoláim. A fiúiskolába jártam (Petőfi Sándor Általános Iskola), oda is elmentünk. A mozi mellett volt.   Azt mindig nagy pillanatként éltem meg, ha egy jó film érkezett a móri moziba.  Akkor egy színvonalas amerikai filmet látni felemelő érzés és lehetőség volt. Ott láttam pl. az „Eper és vér” című filmet.  A Columbia Egyetemen történt diáklázadás inspirálta. Jómagam ezen az egyetemen gyakran beszélek, tanítok, és elmeséltem a diákoknak, hogy nem is tudják elképzelni, hol találkoztam először ezzel az egyetemmel. Megtanultam e film kapcsán, mit jelent pl. felemelni a szavunkat az igazságtalanság ellen, nem félni attól, hogy másokért kiállunk. Ezek is ifjúkori élményként épültek be az életembe, és ezeket magammal vittem. Persze, ma már történelmi kontextusban értékelem ezeket a filmeket, de akkor ott Móron nagy belső erőt adó élmények voltak.

Aktív életem nagyobb részét külföldön töltöttem: 13 évet Londonban, 6 évet Párizsban, 6 évet New York-ban éltem. Közben a munkám kapcsán a világ nagy részét beutaztam. Az ember mindig visszaköti mindazt, amit megél és lát oda, ahonnan elindul. Nekem két ilyen kiindulópontom volt. Az egyik természetesen Mór és környéke, a másik meg a Balaton.  1961-ben a szüleim vettek ott egy öreg pincét, arra építkeztünk. Az volt a szabadság fellegvára. Oda jártak le szüleim barátai, jól lehetett szidni a kommunistákat, mert ott senki nem hallotta.  Egy bezárt világban éltünk akkor az országban, szólásszabadság nélkül. Másrészt annak a Balaton-felvidéki tájnak (Káli-medence) a szépsége, a Balaton illata elvarázsolt.

Visszatérve Mórra, sok ember élt ott, akiket kitelepítettek, akiket száműztek, akik Budapesten nem taníthattak, mert ellenállók voltak.  Kiváló tanáraink voltak, és többükről tudtuk: nekik ez büntetés. Akiket viszont tanítottak, azoknak nagy előnyt jelentett később az életben.  Amikor aztán világhírű lett Mór a bankrablás miatt, akkor el is szomorodtam, hogy „Jaj Istenem, miért ettől lett ilyen híres a település, hisz annyi csodás, érdekes adottsága van?!”

Amikor fővárosi rokonaink, ismerőseink jöttek hozzánk, el voltak ájulva a Bornapoktól, a falunak a szépségeitől. Bennem mindig jó érzések vannak Mórral kapcsolatban. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy zárt életünk volt, mert osztályidegenek voltunk. A Bogyayak Zala és Somogy megyéből származnak, amit apámnak később el kellett hagynia.  Apám a háború alatt Székesfehérváron volt sebész, aztán Nován és Hévízen volt orvos. Keszthelyen éltek a nagyszüleim. Több nagybátyámat hurcolták el a Gulagra orosz fogságba, a 301-es parcellában az első nevek egyike egy másik nagybátyám, soha nem tudtuk meg, hogy ölte meg őt az ÁVÓ. Otthon magán történelem órát tartott apám, és mindig megtanultam a hivatalos történelemkönyv tananyaga mellett az elhallgatott tényeket. Anyámat pedig Budapesten érte fiatalon a háború. Ő más élményeket hozott magával az életünkbe.

Azt is megtanultam gyerekkoromban, hogy az ember oda megy, ott teremt otthont, ott szolgál, ahol szükség van rá. Én egész életemben így gondoltam, oda megyek, ahol szükség van rám. Persze jó érzés, hogy vannak még Móron, akik emlékeznek apámra. Mindig azt mondta, hogy a beteget akkor lehet gyógyítani, ha bizalommal van az orvos iránt, és meg akar gyógyulni. Nagyon fontos szerepe volt akkor a körzeti orvosnak a falu életében. Egyszerre volt gyógyító, pszichológus, tanácsadó, bizalmas… Egy sokkal bensőségesebb kapcsolat volt abban az időben. Megtanultam, hogy az élet más területein is mennyire fontos a bizalom építése. Ha az emberekben bizalmatlanság van, semmit nem tudok elérni. Amikor újságíró lettem, azért tudtam jó riportokat készíteni, mert bíztak bennem, őszintén beszéltek velem. Amikor pedig diplomata lettem, azért lettem jó diplomata, mert elhitték nekem, amit mondtam, és tudták, hogy nem élek vele vissza, ha mondanak nekem valamit. Ezekkel is csak azt akarom érzékeltetni, hogy nagyon sok minden ott van az ember gyökereiben. Volt néhány olyan tanárom Móron (pl. a magyartanárom, Tamás Imréné, Ági néni) aki befolyásolta az életemet.

/Bogyay Katalin – Fotó: Sárközi Mariann/

Egyszerűen csak megtanultam tőle az olvasás és írás titkos birodalmát. A másik pedig Balogh Béláné, a történelemtanárom, aki egy hihetetlen nagy tudású és erős kisugárzású ember volt, és Budapestre vitt nagy professzorok előadásait hallgatni. De az osztályfőnököm, Farkas Tanár úr, Johnny azért volt fontos, mert felnőttként kezelt bennünket, tartásra nevelt. És Fazekas Tanár úr íratott velünk egy kis esszét, amikor a gimibe kerültünk, hogy miként képzeljük el a felnőtt korunkat. Sok évtizeddel később kaptuk vissza ezt az írást, én már nem is emlékeztem rá. Az állt benne, hogy amellett, hogy férjhez megyek, és gyermekem lesz, valami fontosat az emberiségért szeretnék tenni. Érdekes és romantikus gyerekfejjel ilyet leírni, és valóban évtizedeken keresztül az ENSZ kötelékében az emberiség nagy kérdéseivel foglalkoztam.

Sajnos édesanyám korán (1992-ben) meghalt, aztán később édesapám is eljött Mórról, és nem nagyon volt miért visszamenni. De közben bárhová kerültem a világban, ha valakiről kiderült, hogy móri származású, különösképpen odafigyeltem arra az emberre, segítettem neki, ha tudtam, mert ez természetes.  Nagyon gyorsan városi ember lettem Budapesten, azután három fantasztikus világvárosban éltem, mindegyikben otthon éreztem magam.

Sajnos a koronavírus miatt egy éve a városi lét megszűnt. Nincs opera, színház, koncert, nincs társas együttélés, nincsenek a nagyvárosokhoz köthető kulturális találkozók, nincs az a zsongás egy nagyvárosban sem, amitől az a város izgalmas.  Ezt a járványt is valahogy úgy éltem meg, hogy egy jel az embereknek. Meg kell állni, valahogy a mélyebb rétegek felé kell fordulni, magunkra is jobban kell figyelni… Mindig azt mondom, hogy a zenei kotta minden sorának végén van egy szünetjel, ami nem egy véletlen jel.  A zenében éppen olyan fontos, mint egy hangjegy, és a zeneszerző eldönti, milyen hosszú legyen: egynegyed, háromnegyed, vagy egyketted… Azért van, hogy reflektáljunk arra, amit addig hallottunk, és felkészüljünk a következő zenei üzenetre.

A pandémiát is valahogy így élem meg. Az első perctől kezdve úgy éreztem, ha ez most megtörténik velünk, akkor mi az, amit ebből tanulnunk kell? Azért azt mindenki tudja, hogy az embereknek az eddigi szinte haláltánc szerű mozgását a világban nagyon át kell gondolni a jövőben.  Én is hányszor utaztam sokszor ötezer mérföldeket, csak hogy megtartsak egy előadást. Kizsigereltük a földünket.  El kell gondolkodni, a COVID utáni világukban mit tudunk majd jobban és felelősségteljesebben csinálni. Én szeretem a Zoom találkozókat is, hibrid formában fogunk élni szerintem. Ugyanaz a féktelen utazási stílus, ami természetessé vált, sokáig nem lesz. S talán még jobban értékeljük majd, ha találkozhatunk személyesen újra emberekkel, és újra lesz arcunk. De a COVID arra is rádöbbenti az embereket, hogy mennyire össze vagyunk kötve egymással.

A sok ember összezártsága, szűk helyen való együttélése nagyon komoly veszélyforrása pl. ezeknek a vírusoknak. Milyen érdekes, hogy az állatok hogy észhez tértek, a természet magához tért, mióta nem zavarjuk őket. Mintha levegőt kaptak volna. Tehát ez egy nagyon komoly történet, ami most körülvesz bennünket, mert nem csak arról van szó, hogy félünk, ki betegszik meg, de spirituálisan is meg kell élnünk, mit üzen nekünk ez az élethelyzet. Az a véleményem, hogy ugyanolyan világ már nem lesz, mint ami előtte volt. Az nem úgy van, hogy utána majd ugyanonnan folytatjuk, ahol abbahagytuk. Ez egy nagyon fontos mérföldkő az emberiség életében. Sok minden benne van: hogyan figyelünk egymásra, hogyan segítünk egymáson, hogy a gazdag országok a szegény országokra odafigyelnek-e vagy csak magukkal foglalkoznak, stb…

De visszatérve Mórra: tehát ezekre a helyekre mentem el, valamint megnéztük a Móri Kórházat, ami valaha egy virágzó, fantasztikus kórház volt. Apám barátai voltak az orvosok, nagyon sokszor megfordultunk benne. A gyerekem is volt ott kórházban. És szegény édesanyám ott aludt el örökre. Egy nagyon jó hírű intézmény volt. Gyerekkorom része volt.

Amikor tiszteletbeli taggá avattak a Móri Borbarát Hölgyek Egyesületében, elmentünk a Bozóky Pincészetbe. Gyönyörűen megcsinálták, fantasztikus borok voltak. Felemelő volt a választék is. A több évszázados móri borkultúra a szocializmus időszakában egyformaságot is jelentett. De az utóbbi 30 évben sokat fejlődött a móri borászat. Kifinomult lett, különleges lett, egyénisége lett. Szépek a pincék, jók a borok, és különösen elbűvöltek a női borászok. Egy nagykövetnek éjjel-nappal reprezentálnia kell. Női nagykövet létemre úgy Londonban, mint Párizsban vagy New Yorkban a fogadásokon mindig én mutattam be, milyen borokat iszunk, milyen borvidékeink vannak. Nyilván mások nem mutatták volna be úgy a móri borokat, mint én.  A Külügyminisztériumból kaptunk válogatott borokat, és kértem, hogy küldjenek móri bort.

Nagyon harcolok a sztereotípiák ellen, mert ezek bezárják a lehetőségek kapuit bárkinél. Márciusban mindig a nők helyzetével foglalkozó bizottságnak van az ülésszaka az ENSZ-ben. Ehhez kapcsolódva különféle rendezvényeket tartanak  a tagállamok, ahogy én is minden évben csináltam.  A sztereotípiák elleni küzdelem lehetősége is volt ez, mint  például a nők szerepe a bortermelésben. Amerikában él, dolgozik pl. hordókészítő magyar nő. Az általuk gyártott hordókat aztán küldik mindenfelé. Nagyon jó üzletasszony.

Az előbb említett rendezvényeken szintén elmondtam, hogy magam is egy női boregylet tagja vagyok, és hogy ezek a móri hölgyek mi mindent csinálnak, mi mindenre képesek.  De ugyanebben a körben mutattam be Polgár Juditot, aki a történelem legjobb női sakkozója. Ő és két testvére nem a nők között akartak a legjobbak lenni, ezért indultak a nagy férfiversenyeken. Most, hogy a Vezércsel című film olyan híressé tette a sakkot, a főszereplő sok rezdüléséből, mozdulatából rá lehet ismerni Juditra.  Kaszparov és a Fischer azt mondták, egy nő nem lehet olyan jó sakkozó, mint egy férfi. A Judit pedig rácáfolt erre, hisz legyőzte Kaszparovot.  Sok esetben elzárják a lehetőségeket a nőktől azzal, hogy beskatulyázzák őket.  Pedig a tehetség, a kreatív energia, céljaink megfogalmazása semmilyen szempontból nem egy nemhez kötött. Ezért is volt fantasztikus, hogy apám úgy nevelt, ne függjek senkitől, járjam a saját utamat. Azután pedig a férjem adta a támogató erőt, a szabadságot és hitet ahhoz, hogy szárnyalhassak.

-Beszélt arról, hogy már kisgyermekként zongorázott. Erről jut eszembe: feleségemnek még kislány korában az Ön édesapja volt a körzeti orvosa.  Mesélte, hogy a rendelő várójában többször is hallotta a zongoraszót.  Szokott még játszani?

Régről kezdem a válaszadást. Abban a politikai környezetben a szüleim úgy érezték, nagyon fontos, hogy az embernek erős belső világa legyen. Ehhez nagyon hozzátartozott a zene. Apám hegedült, nagybátyám zongorázott, zeneszerző volt, majdnem mindenki játszott valamilyen hangszeren.  A családban természetes volt a muzsikálás.  A zene kulcs volt később az emberekhez. Az általam nagyon fontosnak tartott kulturális diplomáciának hangsúlyos része lett a zene. Sőt,  újságírói pályámat is zene- és színházkritikusként kezdtem. Nem intézményben tanultam zenélni, hanem Székesfehérvárról járt ki a Bebessy Klári néni. Azt hiszem, jól zongoráztam,  szeretettem fellépni,a zene mindig elvarázsolt, országos versenyen ezüstérmet is nyertem 17 éves koromban. Meghatározó volt ez is a későbbi életem szempontjából, mert aki zongorázik, annak először meg kell tanulnia összehangolnia a kézmozgást, a lábmozgást.  Fontos feladat, hogyan koordináljuk a testünket, a tevékenységünket. Fontos memóriaépítő tevékenység, hiszen az ember megtanulja a kottát. Folyamatos szorgalomra nevel, mert csak úgy lehet elsajátítani, ha az ember naponta rendszeresen gyakorol. Szigorú szabályokat szab a gyerekek életében. Tehát sok mindenre nevel. De ha mindez megvan, rájön az ember, hogy még mindig sehol nem tart, mert a zenéhez több kell, hogy megszülessen. Az a csoda pedig csak akkor születik meg, ha amit meg akar szólaltatni, azt saját magán át tudja mosni. Ezt a zenei tudásomat egész életemben folyamatosan használtam újságíróként, diplomataként emberi kapcsolatok építésére. A zene nagyon sok esetben hozzájárult a már említett bizalomépítéshez is.  Az érettségi környékén komoly hátproblémáim lettek. Akkor kiderült, hogy nem tudok tovább komolyan zongorázni, mert nem tudok sokáig ülni.

Nagyot kellett változtatnom az életemen, és elmentem közgazdaságtant tanulni az egyetemre. Később Magyarországon a móri pianínóm mindig velem volt, Londonban ahol laktunk, két hangversenyzongora is volt, de ott már inkább a fiamat tanítottam. Párizsban vettünk a rezidenciára egy elektromos zongorát, hogy tudjak játszani. New Yorkban a magyar missziónak egy gyönyörű nagy Bösendorfer zongorája van, ott is tudtam néha-néha ütni egyet. Most, hogy hazajöttünk, a Balatonon van egy elektromos zongoránk, itthon pedig még megvan a móri pianínóm.  Így aztán beletartozik az életterveimbe, hogy megkeresem a régi kottáimat és játsszam egy kicsit.  Mivel apám szigorú ember volt, annak idején Móron napi több órát kellett gyakorolni.  Izgalmas volt, megtanultam, hogy kell dolgozni a színpadon, hogy kell a közönséggel bánni, hogy kell a versenyen még többet kiadni magamból, mint ami bennem volt, hogyan kell koncentrálni. Jó versenyző alkat voltam. Ez nagy előnyt jelentett életem minden szakaszában.

                                                                        Nagy Pál

 

Az interjú folytatását  hamarosan ugyanebben a rovatban – „Abszolút Mór” „Portré” – olvashatják!

1 komment a "“Bennem csak jó érzések vannak Mórral kapcsolatban…” – interjú Bogyay Katalin nagykövettel – 1. rész."

  1. Baloghne Kavalak Erzsebet volt felsodobosi lakos | március 28, 2021 på 08:25 | Válasz

    Kedves Katalin!
    Mindig tetszett a fellépése!Annyira egyéni és termeszetes!Volt idő, amikor én is Bigyai Katalin akartam lenni!
    Nagynéném,Rigó Mária tanító néni sokat mesélt az iskolai élményeiről!
    Elmondta hogy Bogyai Kati mindig lefoglalta,maga köré gyűjtötte a gyerekeket! Nagyon boldog volt, amikor beigazolódott mondása, hogy “ebből a kislányból híresség lesz, mert nagyon okos gyerek!”gratulálok és további szép életet kívánok!

Írj kommentet

Az e-mail címed nem kerül publikálásra


*