Ilyen ruhákban jártak régen a móriak – 1.rész: lányok, fiúk, asszonyok

Mór történetének egyes korszakaival, az “őslakos” móriak, illetve a Mórra évszázadokkal ezelőtt betelepített német lakosság életével, szokásaival, mindennapjaival több alkalommal foglalkoztunk. Mindezek azonban szinte kimeríthetetlen témát szolgáltatnak…

“Régóta nem érvényes már a régi német közmondás: Selbst gesponnen und selbst gemacht ist des Bauern schönste Tracht! Vagyis: A maga fonta, maga készítette a paraszt legszebb viselete.

Az 1800-as évek végén a textilipar kiszorította a házi fonást és szövést. A rokka a modern lakás dísze lett, a Kenderkertek helyén a Béke lakótelep utcái húzódnak. Az 1930-as évek végén az egyetlen móri takácsmester, a Kert utca egyik házában dolgozó Stammler lenvászon helyett már csak rongyszőnyegeket szőtt. Sok ügyes kezű asszony még varrt ugyan alsóneműt családja számára, de a felsőruházat elkészítése már a szabókra és a varrónőkre hárult.

Életünk első „ruhadarabja” a pelenka. Ezt régebben használt alsószoknyákból, ingekből szabták ki, majd beszegték. A kis gyermekingecskét len- vagy pamutanyagból varrták. Sapkát ugyanilyen anyagból készítették, vagy kötötték.

A pólyás babát kevés tollal töltött párnára fektették, majd azt levélboríték mintájára összehajtogatták és széles szalaggal átkötötték. Ennek színe fiú esetében kék, – lánynál viszont piros vagy rózsaszínű volt. Fekhelye a bölcső volt. Az apró szalmazsákot finom kukoricafosztalékkal töltötték és kis lenvászon lepedővel takarták.

Nagyobbacska fiúk és lányok nyáron mezítláb, egy szál klottnadrágban jártak. Télen és iskolába menet a lányok már változatos anyagú és szabás ruhákat hordtak, többnyire rakott szoknyát, s a blúz felett kötényt, melynek pántjait a háton keresztbevetve gombolták össze.

A fiúknál a hosszú, térd alá nyúló nadrág volt a jellemző, hogy növekedésük során hosszú időn át hordhassák. A meleg anyagból készített télikabátot vatelinnal bélelték. Ilyenkor a pamutharisnyát a melegebb gyapjúharisnyára cserélték, a térd felett gumipánttal rögzítve. A fiúk télen fülvédős bőrsapkát, a lányok anyjuk által gyapjúfonálból kötött sapkát hordtak.

Az iskolából kikerült lányok a felnőttek viseletét kezdték hordani. A különféle pamut, flanel, barchent anyagok mellett kedvelt volt a kékfestő anyag is.

Munkába menet az egyszerűbb „nyomott” pamut blúz és szoknya fölé is ilyen kékfestő ruhát vettek fel Ezt a szőlőbe érkezve levették és kifordították – így védték a kifakulás ellen. Ha idővel mégis színét vesztette, szétfejtették és az Árpád utcában lakó Gruber kékfestőhöz vitték újbóli festés végett.

Alsóruházatuk a kombinéhez hasonló, de széles pántú ing, mellény vagy alsóblúz volt. Nyáron csak egy-két alsószoknyát hordtak, télen azonban két-három melegebb anyagból készültet is. A legfelülre kerülő alsószoknya többnyire keményített volt, egyszerű csipke vagy farkasfog díszítőszegéllyel.

Az útra a kendőt az áll alatt munkavégzés közben pedig a tarkójukon kötötték össze. A kendő színe a kor előrehaladtával egyre sötétebb színű lett. Anyaga nyáron pamut, télen a melegebb gyapjú.

Télidőben a vastag hurkolt fekete vagy sötétszínű „Berliner” kendő került a vállra, nagy hidegben azonban a fejet is ezzel fedték. Elöl dísztűvel erősítették össze. Kézmelegítő muffot parasztasszonyok nem, csak úrinők használtak.

Ünnepnapokra az első világháború előtt a kis állógalléros, karcsúsított, ún. „sonkaujjú” blúzok voltak használatban. Ezeket kitűzőkkel, kis műanyag csokrocskákkal díszítették. A szoknya bokáig ért.

A kötény fekete selyemből vagy az ún. liszter anyagból készült, alul és kétoldalt ugyancsak csipkével, farkasfoggal díszítve. A kopott, kifakult ünneplőruhát munkába járásra, egyszerűbb otthoni munkavégzésre használták.

Az első világháború iszonyatos embervesztesége, a gyász és a szegénység szinte minden családot sújtott. Nemcsak a fekete ruhák szaporodtak el, de azok az együttérzés jeleként szabásukban és díszítésükben is leegyszerűsödtek.

Öregasszonyok – és kisgyerekek – télen „slicces” alsót hordtak, ami leguggoláskor hátul széjjelnyílott… Felejthetetlen anyai nagyanyám mindig korán, a “tyúkokkal” aludni készülve főkötővel (Haube) a fején köszönt el tőlünk, még fáradhatatlanul játszó unokáitól.

A hálóruha – mint arról már megemlékeztünk – akkoriban ismeretlen fogalom volt. A fehérneműt hetenként cserélték.

A két világháború között még általános volt a „gombos” magas szárú cipő, melyet külön erre a célra szolgáló eszközzel lehetett be- és kigombolni. Ezt aztán a fűzős -mindig feketeszínű egész,- és a csatos félcipők szorították ki.

A hajviselet a lehető legegyszerűbb volt. A lányok két copfban hordták a hajukat, az asszonyok egy copfban, melyet hajtűk segítségével csigavonalban erősítettek össze. Esküvők, bálok előtt a hajat elöl a szakácsnő vagy az édesanya sütővas segítségével bodorította, hullámosította….”

 

(Részlet Schwartz Alajos: A Móri németség története és élete c. könyvéből – a szerző engedélyével – a képek is e könyvből valók)