„Mór az egyik legfontosabb hely volt és marad az életemben” – interjú Ruff Orsolya íróval

/A képen Ruff Orsolya – Fotó: Szalmás Kriszta/

Többször mutattunk be városunkból elszármazott hírességeket. Ruff Orsolyáról viszont még nem olvashattak. Most vele ismerkedhetnek meg egy két részes riport keretében. Hogy miről beszélgettünk? Itt töltött gyermekkoráról, családjáról, pályájáról, hivatásáról, terveiről, Mórról… – riport első része:

Névjegy

Név: Ruff Orsolya

Foglalkozása: újságíró, műfordító, gyerekkönyvíró

Mikor született, meddig élt Móron, jelenlegi városa:  1977. február 15-én születtem, 20-21 éves koromig éltem Móron, azóta Budapesten.

–Móron nőtt fel. Biztos van gyermekkorából egy-két olyan emlék, kaland, csínytevés…, amit soha nem felejt el. Említene egyet-kettőt?

Nagyon érdekes, mert a városra gondolva, nekem nem kalandok jutnak eszembe, hanem nagyon erős képek. Ha manapság Móron járok, akkor olyan érzésem van, mintha a városban több vizuális réteg rakódott volna egymásra. Mondok egy példát: pár hete otthon voltam, és a családommal végigsétáltunk a Lovarda utcán. Ahogy befordultunk az utcasarkon, eszembe jutott, hogy régen ott a házfalon képeslapméretű moziképek voltak kitéve egy üveges szekrényben, így hirdették az új filmeket. Ez viszont azzal is járt, hogy az iskolába jövet-menet minden petőfis borzasztóan felkészült lehetett abból, hogy éppen mi ment a moziban. Ma már teljesen csupasz ez a házfal, egy mai iskolás hiába keresne is rajta bármit, de azt is tudom, hogy akik velem egy időben voltak iskolások, pontosan tudják, miről beszélek.

-Melyik általános iskolába járt? Ottani legkedvesebb emlékei?

A Petőfi Sándor Általános Iskolába jártam, és nem tudom, most hogy van, de akkor nagyon erős identitást adott a móri gyerekeknek, hogy melyik suliba jártak. Én a lelkem mélyén szerintem mindig petőfis maradok, amiben nagy szerepe lehet annak a közösségnek is, amely akkor az iskolát működtette.

-Ha jól értesültem, Móron érettségizett. Milyen alapot adott ez további tanulmányaihoz, pályájának alakulásához?  

Az első német nemzetiségi osztályba jártam, ami, azt gondolom, mindannyiunknak meghatározó élménye volt. Egy járatlan út volt még ez akkoriban, a Táncsicsban mi voltunk a legelső nemzetiségi osztály, emiatt talán kicsit jobban is figyelt mindenki arra, hogyan alakul az osztály sorsa. A német vendégtanár házaspárnak, Alfred és Judith Geigernek köszönhetően pedig utólag olyan érzése lehetett az embernek, mintha Klock Ferencné tanárnő mellett még két mentorunk, pótosztályfőnökünk is lett volna. Csak utólag tudom felmérni, milyen borzasztóan sokat kaptunk tőlük. Szeptemberben volt az érettségi találkozónk, és annál jobb mérce és visszaigazolás nem kell, minthogy az osztálytársaimmal nagyjából ugyanott tudtuk felvenni a beszélgetések fonalát, mint ahol legutóbb abbahagytuk.

-Kikre gondol vissza legszívesebben, kiktől kapott talán a legtöbbet egykori tanárai közül úgy az általánosban, mint a gimnáziumban?

Rengeteg név van a fejemben, de az az igazság, hogy a tantárgyak közül mindig a magyar állt hozzám a legközelebb, biztosan nem véletlenül. Az általános iskolában Varga Béláné Marika néni tanította a magyart, egyben osztályfőnököm is volt. Ennél viszont sokkal fontosabb, hogy tanárként és emberként is példamutató volt, szigorú, mégis kedves, igazi pedagógus. Így amikor pár éve meghívtak a nyugdíjba vonulásakor rendezett kis ünnepségre, számomra nem is volt kérdés, hogy ott a helyem. A középiskolában Horváth Zsuzsanna tanította a magyart, aki ugyanolyan lelkesedéssel beszélt az Odüsszeiáról, mint a kortárs versekről, az ő óráiról ezt az intenzív megélést őrzöm a leginkább.

-Meddig élt a városban? Hogy teltek a mindennapok?

Nagyjából húsz-huszonegy éves koromig éltem Móron, egy teljesen átlagos iskolás életet, ami utólag visszatekintve egy burokban telt. Egy gyerek számára a jól ismert utcák és arcok egy biztonságos közeget jelentenek, vitán felül egy életre meghatározó élményt adnak, amit egy nagyváros nem feltétlenül tud biztosítani, vagy inkább máshogy ad meg. Borzasztóan hálás vagyok, hogy ebben a városban telt a gyerekkorom, és biztosan nem véletlen, hogy a saját lányom is nagyon szeret ide vissza-visszajárni.

-Sok könyv vette körül gyerekkorában? Talán ide kapcsolódik, hogy tudatosan készült az újságírói (írói) pályára?

A könyvek szeretete elsősorban anyámhoz kötődik, aki rengeteget olvasott, és mindig sok új könyvet hozott haza. Már az élmény volt, amikor gyerekként végignéztem az új könyveket, még akkor is, ha nem nekem valók voltak (emlékszem például a Szép versek-sorozatra, amelynek a borítóira a benne szereplő költők arcképei kerültek, nagyon szerettem bogarászni, még ha nem is ismertem közülük akkor még senkit), de természetesen rengeteg mesekönyvem is volt, és anyám sokat olvasott nekem. Az írás mindig is vonzott, de hogy így alakult az életem, abban legalább annyi a tudatosság, mint a véletlen.

– Milyen időközönként látogat haza? Jön annyit, amennyit szeretne?

Az utolsó kérdésre válaszolok először: sajnos nem. Nagyon rapszodikusan tudok hazalátogatni, és akkor is csak addig, hogy egy kis időt a családommal tölthessek. Az ember ilyenkor érzelmileg töltekezik, de nagyon szeretek a városban is sétálni, mindig felfedezek valami újdonságot vagy apró változást.

-Mit jelent Önnek ma a szülővárosa?

Azt szokták mondani, a legfontosabb dolgok már gyerekkorban megtörténnek velünk, utána egész életünkben ebből táplálkozunk. Tudnék vitatkozni ezzel az állítással, de az egészen biztos, hogy Mór az egyik legfontosabb hely volt és marad az életemben. Egy origó, egy olyan viszonyítási pont, ami soha nem kopik ki a saját mentális térképemről. Érzelmileg is borzasztóan kötődöm még hozzá, és mindig figyelemmel követem, hogy mi történik a városban. Nem számít, mennyi ideje nem élek Móron, én mindig itthonról megyek haza.

-Kedvenc helyei itt vagy környékünkön? Miért épp ezek?

Gyerekkoromban nagyon szerettem a Lamberg-kastély könyvtárát. A móri gyerekek talán nem is tudják, de nagyon szerencsések, hogy egy ilyen kivételesen gyönyörű épületben kölcsönözhetnek könyveket. Én is az voltam. El is határoztam, hogy ha végre magunk mögött tudjuk a koronavírus-járványt és megnyílnak a könyvtárak, újra el fogok látogatni ide.

                                                              Nagy Pál

 

A riport hamarosan megjelenő folytatásában hivatásáról, terveiről kérdezem Ruff Orsolyát – a szerk.

 

/A képen Ruff Orsolya – Fotó: Szalmás Kriszta/