Így éltek elődeink a móri pusztákon annak idején

/a kép illusztráció – Forrás:wikipedia, fotó:Hollófernyiges/

Ma már csak történelem életkörülményeik leírása a ma emberének:

(Az előző részeket – “…puszták a  mai Móron és környékén” –  ugyanebben a rovatban olvashatja!)

Folytatás:

“…Seidel Ignác írja naplójában: Puszta Tőrös betelepítését 1857-ben kezdte Lamberg Teréz grófnő.

A lakóházban egy konyha, két szoba és két kamra volt. Ebből következik, hogy két család használta a közös konyhát, de volt, hogy négy egyszobás lakásnak volt egy közös konyhája. Nem véletlenül született akkoriban egy törvény, mely előírta, hogy egy szobában csak egy család lakhat!

Ám egyik pusztai osztálytársam olyan szobában lakott, amelyben két család zsúfolódott össze, a gyerekek krétával húzták meg a szoba közepén a „demarkációs” vonalat.

A közös konyha közepén hatalmas tűzhely állt, a csatlakozó szobák számának megfelelően két, vagy négy ajtóval.

Ez a módszer számos súrlódás és veszekedés forrása volt, melynek a nagybirtokos látta hasznát. Az egyik vitázó fél örömmel jelentette fel a másikat a tiszttartónál, ha annak hanyag, kártokozó munkáját, vagy tolvajlását látta.

Maga a „béres” megjelölés is (mi „wieris” alakban ejtettük) lenéző, bántó élű volt, egy szabad gazdaember lenézte őt.

Mégis jobban élt, mint sok más agrárproletár társa. Meghatározott bért – innen a „béres” elnevezés – és természetbeni juttatást kapott gazdájától. Így kenyérgabonát, tüzelőt a maga, takarmányt állatai részére, mert baromfit, sertést is tarthatott.

Ki lett mérve számára egy kis konyhakert is, részes kukorica, vagy burgonyaföld vállalásával gyarapíthatta bevételeit.

Mellettük ott dolgoztak a pusztán a hosszabb-rövidebb időre felvett „hónaposok”, vagy idénymunkások, pl. az aratók, akik a vállalt munka elvégzése után egy összegben kapták ki bérüket, ezért hívták őket „summások”-nak.

A pusztai társadalom legalsó fokán a kanászok álltak, kissé felettük a juhászok, gulyások, a béresek, a kocsisok – ezek négy, vagy hat ökörrel, vagy bivallyal dolgoztak.

Utóbbiak hajtóinak nagy melegben ügyelniük kellett arra, hogy útjuk ne vezessen tó, vagy mocsár mellett, mert a bivalyok ősi ösztönüket követve kocsistól is belerohantak a vízbe.

E csoport felett ált a béresgazda, a parádéskocsis és a számadó juhász. A szakemberek: kovácsok, bognárok, a gépészek ugyan ezek felett álltak, de mégis alárendeltjei voltak a tiszttartónak, ispánnak, akik viszont a földesúr fizetett tisztviselői voltak….”

(Részlet Schwartz Alajos: A móri németség története és élete c. könyvéből – a szerző engedélyével)