“E tájon a bortermelés régi időkre nyúlik vissza. A Pannóniát meghódító római légiók Probus császár utasítására önellátásra rendezkedtek be.
Maguk égették tégláikat, melyekből épületeiket és őrtornyaikat emelték, megtermelték élelmüket és borukat is.
A Mór határában feltárt római kori sírokból egyebek mellett szőlő-metszőkések, ún. kacorok is előkerültek.
Egy római-kori sírból került napvilágra ez a szőlőmetsző kés, másnéven: kacor.
A Budapesti Nemzeti Múzeum főigazgatójának engedélyével
Árpád-házi királyaink alatt itt folyt szőlőtermesztésről már írásos emlékeink vannak. Csák Miklós 1231 karácsonyán írott végrendeletében Csákvárt és Vajalt az ottani szőlőkkel együtt fiainak hagyta örökül.
A török időkben itt élő – hol elmenekülő, hol visszatérő – magyar jobbágyság újra és újra kiültette elpusztult szőlőit. A török adóösszeírásokban is szerepel az itteni szőlők megadóztatása.
Amikor Werlein István a csókakői várbirtokot felbecsülte, összeírásában a vár lábánál egy „legfeljebb 100 akó bort adó szőlőt” is szerepeltetett. A szőlőtermesztés felvirágzása a német telepesek ideérkezése után kezdődött.
Ez nemcsak Mórra, hanem a Dunántúl több híres szőlővidékére is vonatkozik: Hajósra, Villányra, Sopronra, Neszmélyre, Etyekre, de még a Tokaj-hegyaljai borvidék újjászületése is jórészt a hozzáértő német telepesek szorgalmának köszönhető.
Már említés történt arról, hogy a Mórra telepedők többsége az alsó-ausztriai „Weinviertel”-bõl, azaz „bornegyed”-ből érkezett. De az itteni szőlőtermesztés fellendülésében vitathatatlanul nagy szerepük volt az ugyanonnan idetelepült kapucinusoknak is.
Mór hazánknak egyetlen olyan borvidéke, ahol szinte kizárólag csak az Ezerjót termesztették. Ezt a fajtát is – egyes szakírók szerint ők hozták onnan magukkal – vagy tokaji rendtársaiktól kapták – míg mások szerint már régebben itt elterjedt fajta.
Mindjárt egy kis kitérőt kell tennünk e fajta elnevezésével kapcsolatban.
A móri németajkú lakosság e fajtát tévesen cirfandlinak – a magyarok cilifánnak mondták. A szakirodalomban ezt viszont piros cirfandlinak – németül: Zierfandler-nek írják.
De találkozunk a „piros cirifai” elnevezéssel is, melynek világos piros bogyói zamatos fehérbort adnak.
A magyarázat talán az lehet, hogy a német paraszt az Ezerjó szót nem tudta kimondani, ezért ragasztották rá a „cifaler” nevet a mai „Tausendguter”-nek keresztelt ezerjóra, pedig egyszerűbb lett volna az Ausztriában e fajtára alkalmazott „Kolmreifler”.
Itt ringott a móri szőlőkultúra bölcsője.
A Kapucinusok a Vénhegy nekik juttatott déli lejtőjén ültették ki első szőlőjüket, melyet téglakerítéssel vettek körül.
A képen ennek maradványa látható.
A kapucinusok nemcsak templom és kolostor felépítéséhez elegendő telket kaptak a Hochburgoktól, hanem jókora gazdasági udvart, és a Vénhegy déli lejtőjén szőlőnek alkalmas területet is. (964 sz. alatt mutatja térképünk, mely egyben a Vénhegyen észak felé kanyarodó részét – akkor még erdő – is jelzi).
A szerzetesek a lejtőt csakhamar ki is ültették, majd téglakerítéssel vették körül.
A Mórra települt jobbágyok aztán ennek szomszédságában ültették ki első szőleiket.
A Vénhegynek ezt a részét ezért mondjuk mindmáig: „Die alten Weingarten”, vagyis: az öreg szőlők…”
(Részlet Schwartz Alajos: A Móri németség története és élete c. könyvéből – a szerző engedélyével)
Írj Te először kommentet "A móri szőlőkultúra kezdete és bölcsője – az öreg szőlők…"