102 éves lett Pusztavám legidősebb lakója!

/A képen Fahrner Istvánné 2023-ban – Fotó: Fahrner István/

Alábbiakat hét évvel ezelőtt írtam  Fahrner Istvánnéról.  Ennek ad most aktualitást, hogy a cikkben szereplő néni ma,  július 8-án lett 102 éves!

Erzsi nénit négy gyermeke, hét unokája, tizennégy dédunokája és három ükunokája ünnepli e jeles napon.

Érdekesség: Erzsi néni legjobb barátnője már gyermekkoruk óta Gombás Ferencné volt (aki 101. életévében, 2022. december 17-én halt meg, és sokáig ő volt a község legidősebb embere. Kettejük között mindössze pár hónap a korkülönbség)! Egy utcában laktak, néhány háznyira egymástól.

2022. nyarán, amikor Ribárszki Ákos pusztavámi evangélikus lelkész köszöntötte őket a 100. születésnap alkalmából, Fahrner néni ezt mondta neki:

Tisztelendő úr, a Jóisten itt felejtett bennünket!

Tehát a fent említett cikk Fahrner Istvánnéról:

“95 év…

1922. július 8-án látta meg a napvilágot Pusztavámon szülei Kossuth Lajos utcai (akkor Főutcának hívták) házában Fahrner Istvánné (szül. Czéh Erzsébet). Születésnapja alkalmából Stettner Attila alpolgármester köszöntötte a község lakóinak nevében, egyben átadta neki az Önkormányzat ajándékait is. A magyar kormány Emléklapját – a miniszterelnök aláírásával – pedig a posta hozta. Az a posta, ahol férje is sokáig dolgozott. De az már régen volt…  1977-ben vesztette el párját, aki mindössze 57 évet élhetett.

A hónap közepén jártam Erzsike néninél, hármasban beszélgettünk – ott volt még István fia is, akivel egy udvarban laknak.  Az idős néni jó egészségnek örvend, szellemileg friss, rendkívül mosolygós, életvidám. Kiszolgálja magát, szeret sütni. Ünnep nem múlhat el finomságai nélkül. A mindennapos főzésre már nem vállalkozik, de csak idéntől. Az óvodában fizettek elő ebben az évben. Csak azt sajnálja, hogy a lábai nem a régiek, nehezebben jár ma már.

Jól emlékszik a régi időkre, melyeket fel is idézett: fiatalkorában 1934-től  (már 12 évesen!) Budapesten szolgált ősztől tavaszig, az év másik részében pedig a család földjein dolgozott: kapálás, aratás, és ami volt…

A második világháborúban a nyilasok elől kellett menekülniük. 1944-ben Először Csehszlovákiába, aztán Ausztriába kerültek. Utóbbiban munkát is vállalt, de munkahelyét lebombázták. Összesen mintegy fél évet töltöttek távol, 1945. júliusában tértek haza.

A háború után, 1948-ban pedig jött a kitelepítés.  Erzsi néni azért maradhatott, mert már házas volt.  Szüleinek és két testvérének kellett elhagynia Magyarországot, Kelet-Németországba kerültek.  Őket 10 év elteltével látta az NDK-ban, a szülők pedig 1950-ben látogathattak haza.  A Németországba került testvérei közül egyikük 97 éves, a másik már nem él.

Férjhez menetele után a háztájiban dolgozott, hisz a négy gyermek mellett munkát nem tudott vállalni – nem volt, aki vigyázott volna a csemetékre.   A kitelepítéskor elvették a szülői házat, helyette a Tölgyesben költöztek be egy olyan lepusztult „otthonba”, mely be is ázott. Lányai  (Anna és Erzsébet) 1947-ben és 1948-ban, fiai (István és András)  1950-ben és 1959-ben születtek.  Férje molnár volt, aztán dolgozott a bányánál, végül – mint fenn írtam – postás volt haláláig.

Arról is mesélt, hogy egészen 75 éves koráig járt az Erdészethez napszámba, mert szüksége volt az aktív évekre a nyugdíjhoz (utóbbihoz jól jöttek a két háború közti cselédévek is).   Azt mondta, az után kezdett fájni a lába, hogy abba hagyta ezt a munkát.

Idejét – ha épp nem ténykedik valamit a házban – többnyire olvasgatással, tévézéssel tölti.  Szereti a híreket, a sorozatokat. Mivel jól bírja a nyelvet, német csatornákat is néz, német nyelvű könyveket, újságokat is lapozgat.   Jó barátnője Gombás Ferencné (aki az éve elején volt 95. éves és a falu legidősebb lakója) már gyermekkoruk óta.  Mivel pár ház választja el őket egymástól, gyakran járnak össze és beszélgetnek, tévézgetnek.

Csodaszép fényképalbumot mutatott a családról, melyet még 90. születésnapjára kapott a népes famíliától. 4 gyermeke, 7 unokája és 13 dédunokája van.  Sokfelé élnek, mint mondja: Mórtól Bokodon át Tatabányáig, stb.  Ükunoka még nincs, de előbb-utóbb…”

                                                                     Nagy Pál

Ez a cikk 2017.  augusztusban jelent meg a Pusztavámi Krónikában.