/Fotók: Fahrner István és Nagy Pál/
Korábbi írásainkból tudhatják, hogy idén két pusztavámi lakos is betöltötte 100. életévét. Gombás Ferencnéről és Fahrner Istvánnéról van szó.
Gondoljunk bele: már az is nagy dolog, hogy egy ekkora településnek két százéves lakója van!
Aztán ha tovább gondolkodunk: mekkora esélye volt annak 1922-ben, hogy a két akkor született csöppség majdan ilyen szép kort megél… (éljenek még sokáig!!)
Vagy: ők vajon gondolták volna annak idején, hogy gyakorlatilag egész életüket „együtt”, egymás közelében élik le, közben messze kerülnek otthonuktól, de a nagyvárosba is együtt mennek?
Ők vajon gondolták volna ifjú korukban, hogy időközben lesz egy világháború, aztán – német nemzetiségiként, sok helybelivel ellentétben – mindketten „megússzák” az 1947-es kitelepítést?
Gondoljunk bele, hány szerettüket, családtagjukat búcsúztatták el életük során… – Folytathatnánk, ám e helyett idézzük fel Ribárszki Ákos pusztavámi evangélikus lelkész szavait!
Engedélyével teszem közzé, idén február 2-án írta a Facebookon Gombás néni születésnapján:
„Fahrner és Gombás néni 200 év
100 év, amit nem lehet szavakba önteni, de néhány érdekességet mégis megpróbálok átadni. Kisgyerek koruk óta a legjobb barátnők voltak, s mindenhová elkísérték egymást.
A pusztavámi iskolában egymás padtársai voltak, majd Budapesten amikor 13 évesen már polgári családnál szolgáltak, (de furcsa ezt a szót ma kimondani) egymás váltótársaiként tették ezt.
Együtt konfirmáltak, hiszen mindketten legidősebb evangélikus testvéreink. Később együtt jártak dolgozni, 76 évesen pedig még napszámba is együtt mentek az erdészethez.
Most is egymás szomszédjai, s ha tehetik, egészségük engedi, akkor meglátogatják egymást, és közösen emlékeznek a régi dolgokra. Azt hiszem, hogy van mire. 200 évről sokat lehet mesélni.
Igaz Gombás néni most kicsit szomorú, mert télen nem találja a helyét. Nincs ugyanis kerti munka.
Már nagyon várja a tavaszt, hogy mehessen kapálni, ültetni, locsolni, a kertben tenni-venni.
Ez élteti.
Írhatnék a régi időkről, a hányattatásokról, a nehézségekről, a gyerekfejjel végzett kemény munkáról, a nélkülözésről, s ezzel párhuzamban a kényelmes és mégis panaszkodással teli világunkról.
De nem teszem, most nem illik…
Amikor ma találkoztunk, ünnepeltünk, akkor a pillanat áhítatának csendjében Fahrner néni átölte Gombás nénit és így szólt:
– Tisztelendő úr, a Jóisten itt felejtett bennünket!”
Jómagam csak ennyit fűznék hozzá: ha már ilyen feledékeny volt a Jóisten, tartsa meg sokáig ezt a jó szokását! 🙂
Nagy Pál
A két cikk, melyekben 100. születésnapjukon írtunk róluk:
Írj Te először kommentet "Akiket „itt felejtett a Jóisten”"