/Irán, Damavand – Fotó:Cseuscsik Marianna saját archívumából/
Többször olvashattak oldalunkon városunkból elszármazott hírességekről. Vannak azonban olyan Mórról indult emberek, akiknek jelenlegi tevékenysége kevésbé „látványos”, kevésbé vannak szem előtt az itt élők számára, pedig megérdemlik a figyelmet! Közülük most Cseuscsik Mariannát mutatom be. Vele beszélgettem itt töltött gyermekkoráról, a sport (benne a hegymászás, sziklamászás, túrázás) iránti szenvedélyéről, eredményeiről, Mórról… – A riport első része:
Névjegy
Név: Cseuscsik Marianna
Foglalkozása: NEXON Kft., szenior szolgáltatási menedzser
Mikor, hol született, meddig élt Móron: 1968-ban születtem Móron. 28 éves koromig éltem a városban.
Hobbija: terepfutás, túrázás, kisebb hegyek megmászása, MTB, sziklamászás, via ferrata/klettersteig
-Még móri gimis korodból ismerlek. A sport már akkor is központi helyet foglalt el életedben. Minek/kinek köszönheted ezt?
Akkoriban sok minden ösztönzött és érdekelt. A természet szeretetét és a természetjárást a szüleim nevelték belém. Már kiskoromtól rendszeresen kirándultunk. Édesapám révén ismertem meg a sportlövészetet, MHSZ versenyeket. Nem volt kérdés a jelentkezésem, amikor az általános iskolában toborzás indult az összetett honvédelmi versenyre. A sportágak megismerését, elsajátítását, és a testnevelés felvételire a felkészítésemet testnevelő tanáraimnak köszönhetem, Ónodi Bélának és Molnár Istvánnak. De sokat lendített a sportéleten az 1981-ben felépült „Nov.7” Általános Iskola hatalmas tornaterme.
-Évtizedek teltek el, mióta utoljára találkoztunk. Azt viszont tudom, hogy szenvedélyed a hegymászás. Melyik volt a legmagasabb hegycsúcs, amit meghódítottál? Mikor volt, milyen élmények kötnek ehhez?
2019. augusztusában jutottam el hatodmagammal az iráni Damavandra. Mit kell tudni róla: a rétegvulkán hegycsúcsa az Eurázsiai-hegységrendszer vonulatából emelkedik 5 641 méter magasra. A “Volcanic 7 Summits” – hét kontinens hét legmagasabb vulkánjának Ázsiát képviselő csúcsára magashegyi trekking túra vezet fel, mely különösebb technikai tudást nem kíván. Megfelelő állóképességgel, akarattal és akklimatizációval teljesíthető.
Elsősorban a perzsa kultúra érdekelt, másodlagos volt a hegycsúcs meghódítása. Persze nagyon szerettem volna feljutni a csúcsra (sikerült is J), de a 2015-ös elbruszi kaland / erről később bővebben – a szerkesztő/ mély nyomot hagyott bennem, és megpecsételte a jövőbeni „hegymászó” terveimet. Már az utazásom ötletére sokan aggodalmukat fejezték ki, de ez csak még jobban fokozta a kíváncsiságomat. Az egész utazásból a legmélyebb benyomást az iráni emberek tették rám. Soha ennyi szeretetet, kedvességet, segítő szándékot még sehol máshol nem kaptam vadidegenektől, mint ebben az országban. Előítélet és mindenféle egyéb információ és kérdések nélkül szeretettel láttak minket. Csak jöttek és adtak. Nem azért volt jó, mert ingyen adták, hanem azért, mert észrevették az embert. A gondoskodásuk és a figyelmességük zsigerből jött.
Ilyen éghajlaton, ahol még 3 500 méter magasan is pokoli meleg van, teljesen más a hegymászás. Az iráni öltözködési szabályokat is fel lehetett rúgni, senki sem kérte számon tőlünk a kendőt. Az alaptábor 2 200 méteren Polourban volt. Innen 40 éves dzsippel vittek fel minket a kettes táborba, 3 020 m-re. Gosfand Sarában van egy mecset, néhány vasúti konténer – ezek a házak; bennük iroda, „étterem”, bolt, szállások – rengeteg vizes tartály és a hegyekből érkező vaskos tömlő kiváló forrásvízzel. A melegebb órákat próbáltuk ponyva alatt eltölteni. Mikor elviselhetőbb volt a hőség, egy kis felfedező akklimatizációs túrára indultunk. Ahogy feljebb értünk egyre színesebb lett a növényvilág. Még találtunk pár hatalmas tányérú vörös mákvirágot, méteres gömböket formázó tüskés párnanövényeket, bogáncsokat. Ahogy a nap lassan lement, azért itt is hűvösebb lett. Másnap öszvérre pakoltuk a zsákjainkat és gyalog vágtunk neki a hármas tábornak (Bargah Shelter, 4 020 m).
Útközben 5-6 fős iráni csapatokkal találkoztunk, mindenki megállított, ami a beszélgetés mellett azzal járt, hogy hol egy kis mogyoróval, hol dióval kínáltak meg. Még itt, 4 000 méteren is olyan erősen melegített a nap, hogy pólóban voltunk, és sátorba menekültünk az égető napsugarak elől. Csúcstámadásra a legtökéletesebb időjárást fogtuk ki. Hajnali kettőkor még fagyos hideg volt, de pár óra múlva a napfelkelte és az elénk táruló panoráma feledtette a hideget, és az egyre fokozódó oxigénhiány miatti légszomjat. Az út sziklás, van néhány fellépés és mászósabb szakasz, ami nem lenne nehéz, ha nem ebben a magasságban lenne J. Én nem tudtam betelni a látvánnyal és fényképezés ürügyén meg-megálltam. 5 100 méteren elhagytunk egy befagyott vízesést. Innen egyre jobban érezhető volt a kénszag, a szolfatára, amit a felette lévő famurolákból fújta a szél. A talajt sárga kén, és valami finomkristályos mészkőre emlékeztető törmelék borítja. A kúpot innen már folyamatosan látni lehetett, egy karnyújtásnyira volt, de lassan értem el.
A csúcs sem olyan, mint eddig tapasztaltam. Egy szikla labirintusban kellett megkeresnem az emléktáblát és Ibolyát, aki előttem ért fel. Természetesen nincs egyedül, egy 5 fős iráni férfi koszorúban fotózkodik. Fél órát maradtunk a csúcson, amíg a képeket elkészítettük, és kiörömködtük magunkat. Még közel merészkedtünk a legnagyobb famurolához, amelyből kiömlő szolfatára, mint egy óriás zászló éjjel-nappal lengedez a hegy felett. Jól éreztem magam, még maradtam volna, nehezen engedtem el a csúcsot, de indulnunk kellett. Lefelé menet még több iráni csoport állított meg minket gratulálni, aminek eredménye mindig egy újabb csoportkép lett.
Ez a túra pont úgy sikerült, ahogy terveztem. Jól sikerült az akklimatizálódás, nem éreztem magam rosszul egyszer sem. Az időjárás, a hangulat és a társaság is tökéletes volt.
/Irán, Damavand/
-Amikor megkerestelek, hogy írnék rólad egy riport keretében, szerényen ezt mondtad: „Én nem tartom magam nagy sportembernek. Körülöttem csupa szuper ember van, akik sokkal többet értek el. Nekem szerény próbálkozásaim vannak.” –Nem vagy túl szerény?
Nem vagyok szerény, csak realista. Nagy sportember az én szememben az, akinek országos szintű eredményei vannak, vagy valamilyen kiemelkedő teljesítménye. Az én legnagyobb érdemeim: ötszörös megyei ÖHV bajnok, néhány dobogós megyei mezei futás, másodosztályú atlétikai eredmények… Tagja vagyok olyan csoportoknak, amilyen hobbikat űzök, és látom mások eredményeit. Na jó, a korosztályomban nem átlagos a teljesítményem. De nem versenyzem másokkal – csak magammal. A cél az egészség megőrzése, a jó kondíció megtartása, és élmények szerzése.
-Sok ezer méteres hegycsúcsokat teljesítettél előbbin kívül is, olyan sziklákat küzdöttél le, ami nagyon keveseknek menne. De ide sorolhatjuk a hosszú, sokszor nehéz terepen végiggyalogolt túrákat is…Ezek komoly állóképességet, fizikai erőnlétet igényelnek. Naponta sportolsz?
Általában heti 3-5 alkalommal sportolok. Jelenleg sérült vagyok, most minden nap gyógytornázom, kétnaponta 1 órát gyalogolok, hétvégén egy nap 10-20 km-es túrára megyek.
A hegymászásokra terepfutással, hosszú túrákkal készültem fel. Hét közben csak 5-10 kilométeres futásokra volt időm. Hétvégén vagy a kéktúrám egyik szakaszát teljesítettem (sokszor 2-3 szakaszt összevonva 30-70 kilométert), vagy valamilyen teljesítménytúrán indultam, általában mindig a leghosszabb távokon és a szintesebbeken. Szeretem az instant túrákat is. Ezeket úgy kell elképzelni, hogy a szép részeken megállok és fotózom, a kevésbbé érdekes helyeken – és ahol tudok – futok. A klettersteigekre, ferrátákra vagy magyarul vasalt utakra sziklamászással készültem mászó teremben vagy kint a szabadban. Sajnos egy éve nem jutottam el mászó terembe, köszönhetően a járványnak és a sérülésnek.
-Évszaktól függetlenül sokat túrázol, sokszor kemény terepeken. Mikor, hol teljesítetted a leghosszabb távot, hány km volt ez?
Kinizsi 100 teljesítmény túra – azaz 100 kilométer – volt a leghosszabb táv, amit 17:17 perc alatt sikerült teljesítenem 2019 május 26-án. A célom csak annyi volt, hogy szintidőn belül (24 óra) tudjam megtenni. Álmomban sem reméltem, hogy ilyen jól sikerül. Végig jól éreztem magam, élveztem a futásokat, csak az utolsó 5 kilométer tatai aszfalt volt fájdalmas. 1 229 indulóból 921-en értek célba, én a 66. lettem. Büszke vagyok erre a teljesítményemre, sok munkám volt benne.
-Ezt is mondtad megkeresésemkor: „nekem az utazás, a természet adja a legnagyobb feltöltődést”. Hány földrészre, hány országba jutottál el, köszönhetően e szenvedélyednek? Legközelebbi „hegymászós” terved?
Nem tartom nyilván a meglátogatott országok számát, így akár ez is egy jó alkalom, hogy leltárba vegyem őket. Az eddigi legnagyobb kalandom Észak-Amerika nyugati államainak bejárása volt. Szerencsés vagyok, 16 hónapot tölthettem kint 2003-2004-ben. A kaliforniai Berkeley-ben volt a főhadiszállásunk akkori barátommal. Öt állam – Kalifornia, Nevada, Utah, Arizona, Colorado – híres nemzeti parkjait jártuk be. Észak-Afrikában Egyiptomba és Tunéziába jutottam el. Délnyugat-Ázsiában a Közel-Keleten az Egyesült Arab Emírségekben és Iránban kalandoztam. A nagy Oroszországból csak egy kis falatot ízlelhettem meg a Kaukázusban. Az utóbbi évek felfedezései az egzotikus Ázsiában maláj Borneó, Brunei Szultanátus, Laosz, Kambodzsa és Thaiföld. Európa 20 országába tettem be a lábam, de ezekben is bőven van még felfedezni való.
Következő „hegymászós” tervem? Amit a sors hoz. Gyermekkori dédelgetett álmom a Kilimandzsáró megmászása és szafari az afrikai szavannákon. A megvalósítása úgy látom sürgető, mert a klímaváltozás és a hegyet körülvevő erdőtüzek miatt a hósapkája gyorsan zsugorodik, a hegy szépsége pedig fokozatosan csorbul. Talán visszamegyek az Elbruszra és a többször emlegetett “Volcanic 7 Summits” további csúcsaival is megpróbálkozom. 🙂
/Sziklamászás közben- Fotó:Cseuscsik Marianna saját archívumából/
-Térjünk vissza szülővárosodba! Milyen a viszonyod Mórral, az itt élőkkel? Hazalátogatsz időnként?
Több mint két évtizede nem élek Móron. A legerősebb kötelék édesanyám volt. Abban az időben hazalátogatásaim alkalmával régi barátokkal és ismerősökkel is összefutottam. A Móri Bornapok volt még egy olyan kapcsolódási pont, amikor rengeteg ismerős arc tűnt fel a tömegben. Jó érzés volt találkozni, beszélgetni és felidézni a múltat. 🙂 Már nincs meg a szülői ház, csak vendégként érkezhetek… Ritkán járok Móron, a járvány miatt pedig szóba sem jöhet a személyes találkozó. Ha ismét szabadon mozoghatunk, tervben van, hogy felélénkítem a kapcsolatokat.
Nagy Pál
FOLYTATJUK! A riport második részét hamarosan ugyanebben a rovatunkban olvashatják „Mórról indult: Cseuscsik Marianna – Életveszélyben a Kaukázus tetején” címmel!
Írj kommentet