Tudományukat csak legidősebb lányuknak adták át – A móri javasasszonyok

(a kép illusztráció)

Mór történetének egyes korszakaival, az “őslakos” móriak, illetve a Mórra évszázadokkal ezelőtt betelepített német lakosság életével, szokásaival, mindennapjaival több alkalommal foglalkoztunk. Mindezek azonban szinte kimeríthetetlen témát szolgáltatnak…

Az orvosokról, régi kórházakról már olvashatott oldalunkon.

” Az orvosok mellett meg kell emlékeznünk a régi világ javasasszonyairól, akik labdacsaikkal, gyógyfüveikkel, anyjuktól tanult módszerekkel embert és állatot egyaránt gyógyítottak.

Tudományukat senki másnak, csak legidősebb lányuknak adták át. De a háziasszonyok maguk is ismerték a legegyszerűbb gyógyító eljárásokat, gyógyteákat.

A disznóöléskor félretett háj-hártyát köhögés, tüdőgyulladás gyanúja esetén a mellre helyezték és kötést rátéve rögzítették.

Reumás panaszok, köszvény esetében agyagpakolással, méhcsípésekkel vagy csaláncsokorral való veréssel próbáltak segíteni. A hagymaborogatás gennyes kelések, tályogok érését siettette. Gyerekkorunkban melegített fedőt raktak fájós hasunkra.

Az asszonyok legtöbbje ismerte a különféle gyógynövényeket, tudta, hogy melyiknek levelét, virágját, magját, gyökerét mire lehet használni. Ezeket maguk szedték és többnyire a padláson forgatva szárították.

A legáltalánosabb a kamillavirág volt, forrázatát gyomor- és bélpanaszok esetén itatták, sebet mostak le vele, a gyulladt szemre borogatást raktak.

Az aludni nem akaró, sokat síró kisgyereket máktok teával kábították el. Közkedvelt volt a mézzel ízesített hársfavirágtea izzasztó-köhögéscsillapító, náthaűző hatása miatt.

A galagonyavirágból a szívbetegek teája készült: erősítette a szívet, csökkentette a magas vérnyomást. Utóbbira használták a fagyöngy teáját is.

A pásztortáska forrázata a belső vérzéseket csillapította. Sokoldalú volt a szagosmüge németül: Waldmeister. Nyugtató-izzasztó hatása mellett a belső szervek: vese, máj, epe működését segítette.

Forró gőze belélegezve a tüdőváladék fellazulását segítette. A papsajt (Kaaspappel) fõzetét toroköblítésre, seblemosásra, köhögéscsillapításra, daganatok borogatására használták.

A farkasalma teáját külsőleg bőrbetegségek: sömör, ótvar, ekcéma kezelésére vették igénybe.

Sokoldalú, hasznos segítő volt ember-állat számára egyaránt a fehérüröm – németül: Wermut fû. Keserű teája étvágygerjesztő, emésztést segítő, bélféregűző és vérnyomásemelő hatású volt.

A kömény teája a szoptató anyák tejét szaporította, ugyanakkor a csecsemőknél a szélhajtó szerepét töltötte be.

A csipkerózsa bogyójából teát, (vese- és hólyagbajok, magas vérnyomás, epemájzavarok esetére) lekvárt, pálinkát, levest főztek. Az ősszel pirosra színeződő cserszömörce – mint a neve is mutatja – sok cseranyagot tartalmaz.

Levelének főzetét gyomor- és bélvérzés ellen használták fogíny és torokbántalmak esetén öblögetőnek, vérző aranyér esetén pedig ülőfürdőnek használták. A bogáncs gyökerének főzetével a hajhullást próbálták megszüntetni.

A vadsóska érett magjainak főzetével ember és állat hasmenését szüntették meg.

Ha már foglalkoztunk az Ezerjó borral, fejezzük be a gyógynövények felsorolását az Ezerjó fűvel: Teáját rendkívül keserű volta ellenére étvágyjavítónak, epe- és máj bántalmak ellen használták.

(Részlet Schwartz Alajos: A móri németség története és élete c. könyvéből –  a szerző engedélyével)