“A móri ütközet emléke” – “Egy másik osztrák tiszt elestéről is tud a néphagyomány”

/A móri csata. Egykorú rajz. –  Forrás:Library.hungaricana.hu/Fejér megye néprajza  – Szent István Király Múzeum közleményei/

Talán ma is érdekesek lehetnek Mór korabeli történetéről szóló régi híradások – mint például ez:

(A cikk első és második részét ugyanebben a rovatban – “Abszolút Mór” “Anno” – olvashatja)

“A móri ütközet emléke

…Egy másik osztrák tiszt elestéről is tud a néphagyomány. Ennek történetét 1947-ben Rideg István 68 éves ács így mondta el Hegyi Imre néprajz szakos egyetemi hallgatónak (Hegyi 1947; Dégh 1952, 152-154):

“Idesapám mesélte, hogy ű még látta azt a nagybácsiját katonakorában, ezt a Tombor Istvánt, aki levágta az osztrák tisztet. Köllött nekik ide gyünni, mert tudták, hogy itt lesz majd a csata a vasasokkal. Osztán a bátyám bement a nénjihöz.

Az meg csak mondta neki:

– Jaj istenem, ne indulj el te gyerek! De ü nem akart maradni.

Az meg megint mondja neki:

– Iszen meghalsz amint kilépsz a kapun! De a bátyám mindig csak erősködött, hogy ü megy, hogy ü megy!

– Hát ha mész – mondta neki a nagynénnye – hát csak ülj fel, majd kinyitom az ajtót.

A bácsim meg azt mondta:

– Sose nyisson nekem ajtót! Akkor a nénje adott neki valami tíz-tizenkét pogácsát, a bácsim meg belerakta ükét a csákójába, a fejire burította, osztán: hopp! már kinn is volt a kapu fölött a lóval az utcán. Mikor osztán odaért a nagyvendéglő elé, ott kint állt a főpincér az ajtóban.

Azt mondja a nagybácsimnak:

– Hallja az istenért, menjen gyorsan valamerre, mert itt futkosnak a házakban az osztrákok.

Ez meg azt mondja vissza:

– Ne törődjön vele, hanem hozzon ki gyorsan egy pohár bort. Az meg már ugrott is, hozta a bort oszt feladta a lóra a bácsimnak. Utána mégegyszer ivott. Akkor amint hallotta, hogy arra a bodajki utón nyüzsögtek meg neszeztek ezek az osztrákok, gondolt egyet: ü meg Vajai felé akart menni. Kiért a piacra. Hát gyün ám ki az egyik utcábul egy vasas hadnagy, meg hat katona. Hát aszongya: Lesz ami lesz, ráfeküdtem a lovamra, a kardomat meg úgy lógattam a ló oldala mellett, hogy azok meg ne lássák. Aztán csak neki Vajainak. Ezek meg elibém kerültek. Hát én csak nekik egyenest. Hát ez a tiszt oda is ért, úgy mint én, de a többiek nem. Jó lovam vót! Mintha pörgettyűn forgatták volna meg. Ezeknek amilyen lovok volt, az enyímnek még a porába se gyühetett. Olyan nehéz hienc lovaik voltak nekik.

De a hadnagynak jó lova volt. Mikor hátúiról hozzám akart vágni a karddal, nem ért el, csak a lovamnak a csibgyát hasította be a karddal. Tudtam, hogy megütötte a lovamat, mert nagyon keservesen elnyerítette magát, aztán mégjobban megugrott. Ez a tiszt utánam. Jól van, csak gyere – gondoltam magamban, majd ha már a többit jó messze elhaladtuk, majd számolok veled.

– A Kálvária-temetőnél visszanézek, látom, hogy csak a hadnagy gyün mögöttem. Mikor odaírt közel, megcsördítettem a lovamat, hogy lassan írjén el a vasas. Mikor odaírt közel hozzám aszongya a nagybácsim – egyet nyomtam a lovam oldalán, az meg megpördült velem, mint a karika. A karddal kezemben kaszáltam egy olyan vágással, ahogyan csak bírtam. Annak a hadnagynak úgy eltaláltam a torkát, hogy a feje azonnal lenyeklett rula. Le is esett a feje, leszakadt.

– No uram királyom, jó istenem, most már gyühetnek a vasasok! Hanem az a ló csak gyütt ám utánam, nem maradt el sehun se. Mentünk egészen a Hétkútig. Ott megálltam a lovammal, ez meg szípen odagyűrt mellém. Lelöktem a hadnagyot, már a feje nem is volt rajta. A lovát meg vezetéken elvittem. Fehérváron találtam meg a csapatom. Harminc forintot kaptam a tiszti lóért. Az enyimet meg beadtam a spitálba, ott meggyógyították, osztán újra csak az enyim lett a lovam.”

Forrás:Library.hungaricana.hu/Fejér megye néprajza – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat / Lukács László: 1948–49 jeles napjai a néphagyományban. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat (1998)

Kiemelések tőlem! – A szerkesztő