„Mostanában nem szokásom előre tervezni” – Interjú Majorfalvi Bálint színművésszel

/Majorfalvi Bálint Móron – Fotó: Fábián Nikolett/

Legutóbb tavaly decemberben váltottunk szót Majorfalvi Bálint színművésszel (Mór a szülővárosa). Nagy váltás előtt/alatt állt éppen, hisz megvált a Komáromi Jókai Színháztól, illetve nem sokkal korábban alapította meg több kollégájával a Budai Komédiások társulatát. Ez év november vége felé kerestem meg újra: utóbbiról, az azóta eltelt időszakról, terveiről és persze Mórról kérdeztem:

-Hogy telt az első év új csapatával? Ha a móriak Budapesten szeretnék látni: hol játszanak?

A csapat technikai okok miatt szét kellett, hogy szórja az előadásait Budapesten, vagyis állandó játszóhellyel jelenleg nem rendelkezünk, de két befogadó helyszín azonnal segítő kezet nyújtott. Három előadásunk állt startra készen, ezek közül kettő érint engem: Az ötször született fiú című vígjáték az Óvóhely Kultúrbunkerben látható (1114 Bartók Béla út 60.) a Szimplán egy duplát! című zenés produkciónk pedig a 6szín kávézójában (1066 Jókai utca 6.). A harmadik – Pille Tamás Röhögjünk együtt! című műsora szintén az utóbbi helyszínen lelt otthonra. A „Budai Komédiások” – elnevezés tehát tulajdonképpen annyiban érvényes, hogy ezek a produkciók 2020-ban egy budai helyszínen jöttek létre, s az első néhány előadás még ott zajlott egészen a Covid-zárásig. Nekem idén tehát két előadást kellett felújítani.

Elsőként Az ötször született fiút idéztük fel, ebben Téglás Márton barátommal összesen tizennégy karaktert játszunk el másfél óra alatt az általunk írt és rendezett komédiában. Olyan kőkemény koncentrációs gyakorlatsort vállaltunk ezzel, aminek nagy kihívás – ugyanakkor euforikus öröm – minden alkalommal megfelelni. A sűrű szerepváltások közepette fegyelmezetten próbálunk meg felszabadultan játszani.

/Majorfalvi Bálint és Téglás Márton Az ötször született fiú című előadásban – Fotó: Fábián Nikolett/

Ellentmondásosan hangzik, mert az is, de ezt a korlátok közé szorított lazaságot – ennek lehetőségeit, arányait – megtalálni igazi színészi feladat. Úgy érezzük, az Óvóhelyen előadásról előadásra létre tud jönni az a közeg, amit Az ötször született fiú megírásakor elképzeltünk. Külön csoda-számba ment, hogy az előadást egy alkalommal már utaztatni is tudtuk: Dunaszerdahelyen, az NFG Klubban léphettünk fel még ősszel, tehát elmondhattuk, hogy megvolt az első „külföldi turnénk”.

A Szimplán egy duplát! című zenés produkciónk, melyet Pille Tamással hoztunk létre és Fábián Nikivel játszom, összetettebb felújítást kívánt, hiszen itt a prózai jeleneteken kívül dalokról, koreográfiákról is szó van. A 6szín kávézójában indult ismét útjára az előadás, ami egy nosztalgikus kávéházi közeget próbál megidézni hangvételében, zenei világában. Zerkovitz Béla dalait változatlanul imádom – a Kár itt minden dumáért játékos lazaságát, a Hulló falevél drámáját, vagy a Mi muzsikus lelkek személyességét. S ami még fontos: a visszajelzések alapján a közönség is imádja. Akármennyi szervezéssel, időpont-egyeztetéssel és próbával jár: ajándék, ha az ember ilyen zenés anyaggal dolgozhat.

/Fábián Nikolett és Majorfalvi Bálint a Szimplán egy duplát! című előadásban – Fotó: Takács Ildikó/

Ez a két előadás alkotja jelenleg szabadúszó „színpadi létem” számottevő részét. Az elmúlt nyáron alkalmam volt fellépni az Ahogy esik, úgy puffan improvizációs csapatával is (2010 óta szerkesztem és vezetem ezt a „felvidéki Beugró” -szerű műsort), a jelenlegi szlovákiai lezárások (mikor ezt az interjút készítjük) nem teszik lehetővé, hogy a következő hetekben-hónapokban újabb fellépéseket egyeztessünk. Forgács Péter rendezővel (volt SZFE-osztályfőnökeim egyike) a Mi van veletek? címmel létrehozott projektünk a munkabemutatóig jutott a B32-ben. Azóta változtak bizonyos körülmények és reményeink szerint – új helyszínen – a Fészek Művészklubban már nézőket is lesz alkalmunk hívni.

–Sokoldalú, hisz ír, rendez és játszik is a társulatban, sőt: ha jók az értesüléseim, szervező is. Hogy jut mindenre ideje?

Az írás-rendezés tulajdonképpen még tavaly egy időben, partnerekkel zajlott. Mivel mindkettőben játszom is, így vérre menő vitáim nem voltak az alkotótársaimmal. A szervezés – vagyis, hogy az előadásokról értesüljön a közönség, s felkeltsük bennük az érdeklődést, azt hiszem a járvány-pánikos időszakban valamennyi színház (legyen az független csapat, vagy kőszínház) egyik legnagyobb, s egyben legnehezebb feladata. Az utóbbi időszak szervező munkájának legfontosabb szempontja az volt, hogy produkcióinkat elhelyezzük és működtetni tudjuk a már említett budapesti helyszíneken.

Az időm nagy részét mostanában inkább a szinkronizálás teszi ki, illetve az ezzel járó „közlekedési logisztika” Budapesten belül. Olykor 5-10 perc elvégzendő munkáért is szövevényes útvonalat kell bejárni és nem árt, ha az ember GPS nélkül is képes megtervezni a menetrendjét. Aztán persze minden tervet boríthat egy forgalmi dugó… De maga a szinkronizálás továbbra is foglalkoztat. Rengeteg sorozat, rajzfilm, TV-, vagy épp mozifilm, hangalámondás kerül ilyenkor „terítékre”. Az úgynevezett „tömegezés” mellett egy-egy mondat, kisebb szerepek, olykor nagyobb hangsúllyal bíró karakterek. Színészként én most tanulom ezt a szakmát és tapasztalatok alapján próbálom tudatosítani, hogy mi-mindent követelhet az embertől.

Színházi közegben az embernek „hosszútávfutónak” kell lenni. Most is, ha este épp előadásom van, az egész szervezetemen érzem – akár napokkal előtte is -, hogy másként viselkedik, teljesen más energia beosztást igényel, mint például egy-egy szinkronos feladat. Az utóbbinál tűpontosan, ott helyben, a mikrofon előtt kell megvalósítani azt, amit egy színpadi szerep megformálásakor egész más eszközökkel visz véghez az ember közönség előtt.  Szinkronnál a nézőt nem fogja érdekelni, hogy az adott hanganyag reggel, vagy épp este nyolckor került felvételre – mint ahogy színházban is le kell tudni tenni a napi problémákat, mielőtt az ember színpadra megy (vagy épp felhasználni, ha a szerep alkalmas rá).

Az biztos, hogy sem a színpadi, sem a stúdió-béli lét nem működhet alázat nélkül. (Ami alatt semmiképp sem megalázkodást értek!). S fontos, hogy az ember szeresse, amit csinál… Kiskoromban is rajongani tudtam egy-egy nagyszerű szinkronért.

Még a kilencvenes években videotékából kölcsönöztük Tim Burton Batman című filmjét. (Igen, be kell vallanom: Batman-rajongó voltam, illetve vagyok…). Parádés magyar változat készült hozzá. (Szinkronrendező: Rehorovszky Béla). Kezdetleges diktafonommal szalagra rögzítettem a Sinkó László által szinkronizált részeket, annyira imádtam. Jack Nicholson zseniális Joker volt, és Sinkó még zseniálisabbá tette a magyarul értő nézők számára.

Örök vita van a megfogalmazás körül: létezik-e külön színész, illetve szinkronszínész? Az én célom: olyan színésznek lenni, aki szinkronizál is.

-Vannak, illetve várhatók új tartalmak a Just Parody Youtube csatornáján is? (Olvasóink kedvéért: itt szinkron- illetve alámondás paródiákat készít népszerű hangokkal, filmes és sorozatbeli karakterekkel)

Az elmúlt egy évben erre a hobbimra kevesebb idő jutott. Azt hiszem, összesen három videót töltöttem fel. Ezek közül az „El az Edemsszel a papámtól!” című trailer-paródiát emelném ki. Addams Family-képsorokat illesztettem egy (decemberre időzített) magyar film előzetesének hangsávjára. Szerintem passzol… (nevet)

Az eddigi paródiák közül változatlanul a Doktor Hádész a kedvencem (a Doktor House – Kulka János által szinkronizált – szövegeit illesztettem a Hercules rajzfilm Hádész karakteréhez), legtöbbször ennek kapcsán kapok nézői visszajelzéseket, amikor a videó felbukkan a neten. Továbbra sincs „gyártási kényszer”, nem határidőre csinálok videókat, így megjósolni sem tudom, mikor és mi lesz a következő.

-Tervei 2022-ben (színház, esetleg forgatás)?

Közvetlen környezetemben, de a virtuális teret is figyelve azt tapasztalom, hogy semmi értelme ilyesmiről nyilatkozni, amíg napról napra, hétről hétre változnak a nyitás-zárás, szigorítás-enyhítés körülmények. A közönség lassan színházjegyet is úgy vásárol – teljesen érthető okokból kifolyólag -, ahogy alkalmanként moziba jár: vagy aznap, vagy maximum pár nappal az előadás előtt váltja meg a jegyét. Vannak persze kivételek – illetve bérletes nézők, akiknél úgy-ahogy működik a rendszer.

Én „békeidőben” évente 100-150 előadást is megnézek, s most is nyomon követem színházaink műsorát. Amire évekkel ezelőtt hónapokig kellett jegyeket vadászni, ma „sajnos” jóval könnyebb bejutni. Persze bizonyos biztonsági feltételek mellett, maszkban. A szinkronban hetente többször hallom kollégáimtól, hogy kinek hány színpadi fellépését mondták le, hány produkciót halasztanak későbbre. Siralmas. Előre tervezni? Mostanában „nem szokásom”. De, ha valaki velem tervez, arra örömmel szoktam reagálni, illetve együtt mérlegeljük az esélyeket, körülményeket. Ha valami már megvalósult, arról több értelmét látom nyilatkozni.

-Közösségi oldalán láttam, hogy járt Mór környékén idén (pl. Bokodi-tó, Tata…).  Tavaly ilyenkor azt ígérte, magánemberként 2021-ben ellátogat szülővárosába. Hozzátette, hogy színészként-szervezőként pedig szándékában állt megkeresni a város kulturális intézményét valamelyik produkciójuk bemutatásának a lehetőségével/szándékával. Sikerült ezeket megvalósítania?

Hogy Móron mikor láthat színészként a közönség, erre még nem tudok választ adni. Felvettem a kapcsolatot a város kulturális intézményének munkatársával, de amíg – a már említett – bizonytalanság dominál a szórakoztatóiparban (is), sajnos nem tudunk időpontot egyeztetni. Bízunk benne, hogy amint valamelyest normalizálódik a helyzet, alkalom nyílik az együttműködésre.

/Majorfalvi Bálint és Fábián Nikolett Móron – Fotó: Majorfalvi Bálint fotóalbumából/

Párommal – Nikivel – ősszel ellátogattunk Mórra. Sétálgattunk, egy kézműves cukrászdában süteményt is ettünk. Eltölthettem végre néhány kötetlen, hangulatos órát a szülővárosomban. Főleg a belvárosban néztünk körül, s bár az időjárás nem volt épp a legkegyesebb hozzánk – olykor erősen fújt a szél –, kellemes benyomást tett ránk a városka hangulata. Így arról beszélgettünk, szívesen visszatérnénk akár nyáron is, amikor minden bizonnyal egy másik arcát mutatja nekünk Mór.

                                                                     Nagy Pál

/Majorfalvi Bálint Móron – Fotó: Fábián Nikolett/