Móri hagyományok: ilyen volt régen egy igazi sváb lakodalom

“A leánykérés után a menyasszony szülei vendégül látták a vőlegényt és szüleit. Ekkor beszélték meg az esküvő időpontját, a meghívandók számát – úgy, hogy az mindkét fél részéről lehetőleg azonos legyen.A házasságkötés szándékát be kellett jelenteni a plébániatemplomban.

Ezt a tízórai nagymisében három egymást követő alkalommal kihirdették. Ugyanígy a községházán is jelentkezni kellett, ahol szintén 3 hétre kifüggesztették a nevüket, hogy az esetleg ismert házassági akadályt bárki bejelenthesse.

A jegyesség ideje is csak erre a három hétre terjedt.

A menyasszony kelengyéje általában két szekrény és két ágy volt, ez utóbbihoz két szalmazsák, 2 dunyha, 4 párna, 4-6 lepedő, fél tucat törölköző, konyharuha, asztalterítő és felsőruha járt. A vőlegény egy sublótot, 3 váltás alsóneműt kapott szüleitől e célra.

A menyasszony szülei már úgy is előre készültek a lakodalomra, hogy több baromfit, eggyel több sertést tartottak, mivel a lagzin az étkezést nekik – míg a vőlegénynek a bort és a zenét – kellett biztosítani.

A magyar falvakban megszokott „ha jösztök, lesztek, ha hoztok, esztek”, egy sváb faluban ismeretlen volt.

Néhány nappal a lagzi előtt a jegyespár végigjárta a meghívandó rokonságot, akik rövidesen hozták is a nászajándékot: berendezési tárgyakat, konyhafelszerelést, vasalót, esernyőt, szőnyeget. Előfordult, hogy az utóbbiakból 2-3 darabot is kaptak.

A meghívott szakácsnő már három nappal az esküvő előtt több rokon asszony segédletével készítette a süteményeket: linzert, kvircedlit, nuss-stanglit, (diós rudat), a Khotznpratzl-t, azaz macskalábat, és a különféle csokoládés, krémes, hájas süteményeket és tortákat.

Az esküvő előtti napon már a baromfik levágása, a húsok előkészítése volt soron.

Az esküvő napjának reggeli miséjén a jegyespár meggyónt – először a vőlegény, ezzel is a családon belüli elsőbbségét hangsúlyozva – majd a menyasszony.

Még a délelőtt folyamán sor került a polgári esküvőre, melyet egy 1894. évi törvény írt elő. Délután a kellő időben elindult a vőlegény házából annak rokonsága.

A menet élén a vőlegény haladt, oldalán a násznagyával, aki többnyire a keresztapja, sógora vagy testvére volt.

A menyasszonyos házhoz közeledve az utcán várakozó zenekar rázendített a „Menyasszonykicsalogató” zenéjére (Brautaus-locken), melynek szövege bizony nem szívderítő:

„Komm heraus, nur heraus mit der traurige Braut – „Gyere ki, csak kifelé a szomorú menyasszonnyal

der Prügel ist schon g rechtelt auf Ihre faule Haut. – a bot már készítve van a lusta bőrére –

Bis Heut einem Joa – hangen die Windel am Toa” mához egy évre a pelenkák a kapun lógnak…”

A menyasszony kikérés és búcsúztatás után az egybegyűltek a kijárati ajtó mellett álló párnak – szenteltvízzel való meghintésük után – sok boldogságot kívántak és az utcára mentek. Itt a szakácsnő – aki többnyire a rendező feladatát is ellátta – a következőképpen állította össze a templomba induló menetet. Az élen a menyasszony haladt az első vőféllyel, mögöttük a vőlegény az első koszorúslánnyal. A vőlegény a kezében egy narancsot vitt, melybe egy szép szál rozmaring volt beleszúrva. Későbbi időkben egy kis rozmaring csokrocska lett kabátja gallérjára tűzve. A fiatalokat kor szerint a többi vendég követte…”

Folytatjuk az esketéssel, lakodalommal!