Móri perpatvarok: a Sárrét…

/A kép illusztráció – Fotó:mek.oszk.hu/

„Hogy a régebben idetelepült magyar és német jobbágyok életére mennyire rányomta bélyegét a földesúri hatalom, az a Megyei Levéltár iratanyagából lépten-nyomon a kutató szeme elé tárul.

Az 1740-es évektől sorra alakuló kézműves céhek alapszabályait az uradalom tulajdonosa kénye-kedve szerint változtatta meg. A község bíráját az ő három jelöltje közül választhatta meg a lakosság, s annak évenkénti számadását is tiszttartója, vagy ügyvédje ellenőrizte. Nekik kellett az árvagondnoknak és a borbírónak is munkálkodásáról elszámolnia. A hagyatékok és végrendeletek „lerendezése” is az ő kezükön ment keresztül. Hogy eközben – vagy a bérleti díjak beszedése során – mennyi visszaélést követtek el, azt megint a levéltári panaszlevelek sokasága bizonyítja.

Az elszenvedett jogtalansága miatt a királynőhöz forduló Wenczl Anna Máriát ezért a lépéséért megverték és börtönbe vetették, Hoger Mihálytól pedig erővel elvették telkének felét – melyet pedig apja vásárolt az uradalomtól, s azt egy új jövevénynek adták el. Gyakori sérelme volt a régóta itt élőknek, hogy házhelyük, belsőségük egy részét azzal vették el, hogy az újonnan ideérkezőknek arra szükségük van – ahogyan ezt egy 1781-ben kelt, 12 tanú által aláírt okirat is igazolja: „Ezelőtt mintegy 11 esztendőkkel az Méltóságos uraságok azoktul el vévén, más új lakosoknak átaladták…” – s egy részét viszont maguknak tartották meg. Éppen ezek az újraosztások állították szembe az új, nincstelen telepeseket, a régi egész- vagy féltelkes gazdákkal. Az 1770. évi vármegyei vizsgálat jegyzőkönyve szerint „a nyomorult új jövevényeknek adták a réteket, akik – mivel közterhet nem viselhetnek – a helységnek csak terhére vannak”. Nyomatékosan hangsúlyozni kell, hogy nem a magyar és németajkú gazdák háborúskodásáról van szó! Éppen a századvégen kibontakozó úrbéri problémák tömörítették egy táborba őket.

Ezek között a Sárrét kérdése volt a legsúlyosabb.

1779-ben özvegy Luzsénszkyné sz. Berényi Erzsébet grófnő a „Saar-Rétje” dűlőt visszakövetelte magának. A jobbágyok érdekeit képviselő Kreskay Péter főügyész azzal érvelt, hogy megbízói egy emberöltővel ezelőtt irtották itt ki a bozótot, ahogyan azt egy idős tanú eskü alatt vallotta: „Azon rétet szörnyű nagy Berekből, melynek előtte mintegy negyven esztendőkkel hasznát sem lehetett venni, irtogatták…” Mivel az uradalom ezért a munkájukért nem volt hajlandó fizetni, joggal használták e területet. Felét szántónak művelték, s míg itt dolgoztak, a szomszédos, legelőnek használt felén legeltették állataikat. A 101 éves Riblringer János vallomása szerint 1733-ban, mikor a falu egyéb határát még erdő borította, itt osztotta ki a lakosok számára Pfeiffer tiszttartó a jobbágytelkeket, használóik mindig is adóztak, robotoltak és leadták az uradalomnak a kötelező terménytizedet.

Az uraság tisztjei mindezt tagadták, és mindent elkövettek, hogy a „vakmerő foglalókat” elűzzék a korábban „Farkasberke” néven emlegetett Sárrétről. Eközben a jobbágyoknak a pusztákon használt földjeikből folyamatosan egyre több területet hasítottak ki uruk számára. A pórnépnek az 1730-as években megismert kálváriajárása megismétlődött.

A móriak újra alázatos hangú beadványokkal fordultak védelemért a Helytartótanácshoz, mely a Nemes Vármegyét utasította, hogy a panaszokat továbbítsa az Úriszékhez. A vizsgálatok, jelentések, határozatok egymást követték, végül 1783. április 10-én a Helytartótanácsi18 – talán az új, felvilágosult uralkodó, II. József akaratának engedve – helyt adott a parasztok követeléseinek. Az itteni irtásföldeket és a másoktól megvásárolt birtokrészeiket a szokott adók és beszolgáltatások mellett tovább használhatják, az egyéb helyen elvett földjeikért csereterületet kell kapniuk. Az erdőirtást végzőknek a munkabért ki kell fizetni, az uraságnak továbbra is engedélyeznie kell az ingyenes faizást (tűzifagyűjtést) és makkoltatást.

A nagybirtokosok hamar megtalálták a módját annak, hogy anyagi veszteségeiket más területen „behozzák”: Seitel Ignác jószágkormányzó feljegyzései szerint „Ab jetzt wurden die Bausteine für Geld verkauft” – vagyis, az eddig bárhol ingyenesen fejthető építőköveket ezentúl már pénzért kell megvásárolni. (1791. dec. 20.)”

(Részlet Schwartz Alajos: A móri németség története és élete c. könyvéből – a szerző engedélyével)