Perpatvarok Móron – Zendülés a borkimérés körül

Ezúttal egy három részes történet első fejezete következik:

“Alig csillapodott le a Sárrét körüli perpatvar, amikor új, még nagyobb „tumultus” – sőt zendülés – eseménysorozata rázta meg a város lakóinak és urainak életét.

Ennek előzménye az volt, hogy II. József (uralkodott: 1780-1790 ) engedélyezte, hogy a korábbi gyakorlattal szemben – mikor is a község kocsmájában a lakosság a borát fél éven át kimérethette – ezentúl, saját házában minden szőlőtulajdonos termését „Halbweis” azaz iccénként (egy icce = 0,839 liter) „utcán át” kimérheti. Utódja, II. Lipót azonban ezt érvénytelennek nyilvánította, s a korábbi állapotot léptette újra érvénybe.

A kezdeményező most is az uraság volt. Elfoglalt két nagyobb területet a város közlegelőjéből, s ezt megtetézte azzal, hogy a pórnép által gyűjtött tűzifáért – a Helytartótanács fenti leiratát semmibe véve – illetéket követelt. A móriak kérésére kiutaltak ugyan nekik egy másik legelőtagot, azonban ennek használatáért már illetéket kellett volna fizetniük. Fokozta a városlakók zúgolódását, hogy a boraik kiseladását 1786-ban engedélyező császári pátenst mellőzve az uradalom a magánmérőket börtönnel, botozással sújtotta. 1787. augusztusában a két uradalom tiszttartói két német és két magyar esküdt előtt bejelentették, hogy 16 móri ellen eljárást indítanak, mert tiltott bormérést folytatnak.

Egyikük maga a bíró, Steinhauer Jakab volt, aki már sok szolgálatot tett az uradalomnak, ezért felmentették a vád alól. De három esküdtet, Heilig Györgyöt, Rieder Józsefet és Hippele Jakabot törölték az esküdtek sorából. Utóbbit Stainherr Ádámmal, Ehrenbauer Györggyel és egy Schmelzer nevű gazdával meg is botozták, és börtönbe vetették. Az egyéb jövedelemmel nem rendelkező szegénység azonban kénytelen volt a kenyérkeresetnek ezzel a módjával élni, hiába volt minden botozás, börtön, a hordók lepecsételése, sőt a borok elkobzása. 1789-ben – ne felejtsük, ekkor tört ki a francia forradalom – 19 lakos került kenyéren és vízen töltendő börtönbüntetésre. Az indoklás ez volt: “Helyrehozhatatlan károkat okoztak” uraiknak úgy, hogy azok kocsmájának forgalmát csökkentették. Szabó Mihály tiszttartó különösen kitűnt a gyanúsak szemmeltartásával, s a büntetések kiszabásában.

A móriak többsége a kétszínű Steinhauer bírót tartotta a legfőbb besúgónak, aki 1790. nyarán Bécsben járt annak tisztázása végett, hogy szabad-e vagy sem a bor kimérése. Az uralkodóváltás miatt (az elhunyt II. József helyére ekkor lépett II. Lipót) a régi törvények már nem – az újak még nem voltak érvényben, így a kérdés nyitott maradt. Az 1791 kora tavaszán Bécsbe küldött Otter Mátyás és Piller Pál (az őket megválasztó “jelölő gyűlésen” Steinhauer tolmácsolt a jelenlevő magyar és német csoport között) is csak bizonytalan ígérgetéseket kapott az új császártól.

A fenti gyűlésen kellett volna eldönteni azt is, hogy bérbe adják-e a falu kocsmáját az uraságnak, vagy sem. A német gazdák ez utóbbi mellett szavaztak. A magyarok a bérbeadástól reméltek nagyobb hasznot a város számára. A kocsma végül is zárva maradt, az 1791. március 13-án berekesztett magyar országgyűlés pedig eltiltotta a házi borkimérést, s elrendelte ennek kihirdetését, ami május 16-án a „Magyar templom” előtt a nép zúgolódása közepette meg is történt, de csak magyarul. Streng Antal törvénybíró és Manner János esküdt kérésére ezt a jegyző, Duczy János másnap a bíró házánál megint csak szitkozódások mellett németül is elmagyarázta.

Szeptemberben újabb megyei küldöttség próbálta a móriakat a borárusítástól eltiltani. A zúgolódó tömeget a segítségül hívott kapucinus atyák sem tudták lecsillapítani. Most az uradalmak és a vármegye urai fordultak gyors segítségért a Helytartótanácshoz, annál is inkább, mert a megye több községében is hasonló tömegjelenetekre került sor.”

(Részlet Schwartz Alajos: A móri németség története és élete c. könyvéből – a szerző engedélyével)

Folytatjuk!