Lojzi bácsi mesél…- A kulisszák mögé pillantva… 2.rész

(fotó: Schwartz Alajos saját archívuma)

Egyre kevesebben vannak már Móron, akik el tudják mondani, hogy mi volt régen, milyen volt Mór anno. Sokunk hallgatja, olvassa érdeklődéssel ezeket a régi történeteket. Azt hiszem mindannyiunk örömére a legszakavatottabb helytörténészhez fordultam: Lojzi bácsihoz (Schwartz Alajos Pro Urbe díjas helytörténész).

Az első részt ugyanebben a rovatunkban olvashatja („Abszolút Mór” „Portré”):

Folytatás:

– Nagyon más volt az Ön ifjúkora, mint most az unokáié, dédunokáié?

Erre a kérdésre, úgy gondolom, hogy egy kicsit részletesebben kell nyilatkoznom. A harmincas években még német volt a község többségének anyanyelve. Két nagyanyám egyetlen szót tudott csak magyarul: „Jónapot!” A vallás még erősen keveredett a babonával. Csak egyetlen példa erre: Ha egyik nagymamám befejezte nálunk látogatását, távozása előtt mindig a lelkünkre kötötte a rádióra mutatva: „Vigyázzatok arra a dobozra, mert abban a boszorkányok zenélnek”!

Óvodáskoromban tanultam az első magyar szavakat. Élénken él az emlékezetemben: Édesapámnak sok pusztavámi „kundschaftja” volt. A részükre varrt ruhákat szombatonként vitte haza a karján, – buszközlekedés akkoriban nem volt, kerékpárra nem tellett.

Egy ízben eléje álltam a kérésemmel: úgy szeretnék én is elmenni Pusztavámra!  Édesapám egy feltétellel vállalta dolgot: Rendben van fiam, de egész úton magyarul kell beszélnünk, mert neked ősszel iskolába kell menned és alig tudsz magyarul! Életem első magyar óráját Édesapám tartotta 1935 őszén a Mór és Pusztavám közötti országúton!

A sok éven át a pincében, padláson hányódó értesítő könyvecskémbe Chodoráné Freiszmuth Mária tanító néni írta be az „Általános adatok” oldalára 1935. december 21- én: az anyanyelve: német, és a „beszél-e magyarul kérdésre” ezt a választ: Töredezve!

A néhány, ebből a korból megmentett irkám sok-sok piros javítással jól mutatja, hogy hogy a magyar nyelv megtanulása bizony nehezen ment! Egyetlen füzetünk az iskolában maradt, óra előtt lett kiosztva, ahová a tanító néni tollbamondásait írtuk. Otthon a leckét pedig a palatáblára írtuk – sokan osztálytársaink között petróleumlámpa fényénél, mert nem mindenhol volt még a villany bevezetve!

Egyik szomszédunk földműves volt, velem egykorú fiával a paraszti életbe kaptunk betekintést,  a másik – kádár foglalkozású-szomszéd két fia közül az idősebb egy osztállyal előttem járt.  A tanév kezdetén az ő tankönyveit kaptam meg, egy év múlva ugyanezeket öccsének adtam tovább.

Reggelente együtt mentünk iskolába, vasárnap a templomba, hogy eleget tegyünk a kötelező misehallgatás parancsának. A tanítónk megérkezéséig az egyszeregyet „daráltuk”, a köszönés a „Dicsértessék a Jézus Krisztus” volt. A hittant a kapucinusatyák tartották.

Füzeteink első oldalára az „Isten nevében kezdem el”- szavakat írtuk.  Télen mindenkinek  egy hasáb fát kellett hoznia, melyből időnként a tanítónk dobott néhány darabot a kályhába. Ételünk a hazulról hozott karéj lekváros vagy zsíros kenyér volt.

Bizony, ha visszagondolok erre az elmúlt nyolcvan esztendőre, óriási változások szemtanúja voltam. Hosszú, nagy út vezetett a palatáblától a mai számítógépig. A petróleumlámpa rég átadta a helyét az izzólámpáknak, az ökrösszekerek helyébe az autók, traktorok léptek, a televízió az egész világot a lakásunkba hozza!

– Lojzi bácsi sokat kutatott a régi öregektől és levéltárban egyaránt, mely könyv alakban is megjelent. Mekkora munka volt ez?

Az 1990-es években egy magyar-német államközi megállapodás alapján Németországból tanárok érkeztek ide, hogy a német nyelvet tanítsanak az iskolákban. A gimnáziumban a Geiger házaspár, a Petőfiben pedig Hans-Wilhelm Mayer tanárút végezte ezt a munkát. Akkoriban még létezett itt Móron az úgynevezett „Móri Németek Kulturális Egyesülete”.

Egyik gyűlésen azt kértem a fenti Mayer tanár úrtól, hogy ha már tanítják itt a német nyelvet,  egy kis időt szakítsanak a német nép történetének ismertetésére is, hiszen mi az iskolában erről semmit nem tanulhattunk.

Mayer tanár úr vállalkozott is erre a „pluszmunkára” de szüksége lett volna valami segédanyagra. Összenéztünk, és szégyenkezve vallottuk be, hogy ilyesmi bizony nincs. Nagy lelkesen felajánlottam, hogy összedobok pár oldalt ebből a témakörből.

De talán ismerős a szólás-mondás: Evés közben jön meg az étvágy: a néhány oldalból könyv lett! Mayer tanár úr végtelen segítőkészségével még ingyen-nyomdát is szerzett nekünk, mely vállalta a könyv ingyenes kinyomtatását, a papíranyagot is beleértve.

Ez a német nyelvű könyvem 1994-ben jelent meg. Ám a várt siker elmaradt. Kénytelenek voltunk tudomásul venni, hogy a német nyelv már nem általánosan ismert. Szükségesnek mutatkozott egy magyar nyelvű könyv kiadása.

Több évi újabb anyaggyűjtés után – most már a szomszédos megyeszékhelyek levéltáraiban is kutatva – újabb könyvem kiadására került sor 2002-ben. Megragadom az alkalmat, hogy ismételten kifejezzem köszönetemet Mór város patrióta képviselő-testületének, mely a költségek nagyobb részét vállalta. Így „A móri németség története és élete” címmel ez a könyvem is megjelenhetett.

– Mik a tervei? Min dolgozik éppen?

Most már 14 éve özvegy vagyok. Nemsokára betöltöm a 84.-ik életévemet. „Nagy fába” már nem kívánom vágni a fejszémet. Időm nagy részét egy újabb hobbim tölti be: a családkutatás. Mint templomba járó ember, akit a plébánián, a kapucinusok kolostorában szívesen látnak, próbálok eleget tenni a sok „megrendelésnek”, amelyek nemcsak a városunk lakóitól, hanem az ország minden részéről, sőt Németország, Ausztria, Kanada településeiből is érkeznek.

Tagja vagyok a Wekerle Egyesületnek, a Városszépítő Egyesületnek, a Nyugdíjas Klub énekkarának, velük Nemzetiségi napokon, nyugdíjasok találkozóin, Bornapokon lépünk fel és örömmel tölt el bennünket az hogy német népdalainkkal, sőt: díszes kalapunkkal aratunk tetszést és sikereket.

Hogy mi a titka a Lojzi bácsinak, hogy ilyen friss és érdeklődő még mindig: nem fejtette ki. De a sorok között talán ott van a megfejtés: őszinte érdeklődés, tenni akarás, hit, szeretet. Lojzi bácsi tiniket megszégyenítő módon használja a technika adta lehetőségeket, bámulatos… sok mindent elárul róla, hogy fent van a legnagyobb közösségi oldalon is: www.facebook.com/alajos.schwartz

Az interjút Geszler Anikó készítette 2014 februárjában – a szerk.